Téli népszokások

A karácsonyi ünnepkör jeles napjai

Az egyházi év adventtel kezdődik, és a következő év decemberéig tart. Lényege a ciklus (kör, körforgás). Az új esztendő kezdete a középkorban Jézus születésének a napja, karácsony volt. A Julius Caesar-féle naptárreform után január 1-je vált évkezdő nappá. 1587 óta hazánkban is a polgári év kezdete. E változó évkezdettel magyarázható bizonyos szokások és hiedelmek széthúzódása, megléte adventtől márciusig. A karácsonyi ünnepkör a római liturgiában megjelölt időszakok egyike, amely advent első vasárnapjától – András napja, Borbála napja, Miklós napja, Luca-nap, karácsony, István napja, János napja, szilveszter, újéven keresztül – vízkeresztig tart.A katolikus egyházban négyhetes adventi ünnepi időszakot honosítottak meg, melyben tiltott volt a tánc, lakodalom és a nagy evés-ivás, csak a disznótorok családias hangulatában oldódott fel a nép. Az advent (eljövetel) négyhetes szent idő, előkészület karácsony ünnepére. András napja (november 30.) és karácsony (december 25.) közé esik. Böjti időszak, ezt a nyíregyházi bokortanyák evangélikus tirpák népe is tartotta. Ekkor tartózkodtak a lakodalmaktól és a zajos mulatságoktól, disznótor tartása viszont megengedett volt. A hajnali mise, a roráté a középkori hazai liturgia maradványa. Az éjszakák ekkor a leghosszabbak, tehát a néphit szerint varázslásra, jóslásra is alkalmasak.


András napja (november 30.)

András napja megyeszerte ismert férjjósló, házasságjósló, varázsló nap volt. Mátészalkán és környékén a következő szokást gyakorolták: egy hajszálra gyűrűt kötöttek, amit aztán egy pohárba lógattak. Úgy hitték, ahányszor odaütődik a gyűrű a pohár oldalához, annyi év múlva megy férjhez a lány. Ismert szokás volt, hogy almát hámoztak a lányok. Ha egyben maradt az alma héja, akkor arccal dél felé fordultak, és hátradobták. Az így kialakult betű a leendő férj nevére utalt. Biriben András-nap estéjén a lánynak az udvaron kóréba kellett ölelnie. Ha páros számú kórét ölelt, akkor úgy vélték, még abban az évben férjhez megy, ha páratlant, akkor nem. A Nyírségben szokás volt az András-napi derelyefőzés. A lány nyolc-tíz cédulára fiúneveket írt, s a cédulákat a derelyébe gyúrta. Úgy tartották, amelyik derelyét a főzővíz elsőnek felveti, az lesz a jövendőbelijének a neve. A férjjóslás másik, szintén gyakori módja az ólomöntés volt. A felforrósított ólomból egy keveset hideg vízbe öntöttek, és a megszilárdult formából következtettek a leendő férj foglalkozására. Nyírcsászáriban András-nap estéjén a lány pogácsát gyúrt vályúból vett vízzel, s ezt forró hamuban megsütötte. Luca-napig (13 napon át) a keblében hordta, és apránként megette a felét. A maradék pogácsát Luca-nap estéjén ette meg. Éjszaka megálmodta, hogy ki lesz a férje.

A hallgatózásból való jóslás legismertebb formája a disznóól rugdosása volt. A Nyírségben, Rétközben úgy vélték, hogy ahányat röffen a disznó, annyi év múlva megy férjhez a lány. Ezt a praktikát gyakorolták Mátészalkán is.

Mondóka is ismeretes a görögkatolikusoknál:

 

Aki böjtöl András napján, vőlegényt lát éjszakáján.

 

András időjósló nap volt. A gazdák véleménye szerint:

András-napi hó,

A vetésnek nem jó!

 

Több helyen a gyümölcsfa ágából következtettek a tél lefolyására. A vízbe tett gyümölcsfaágat meleg helyen tartották. Az karácsonyig kivirágzott. Ha az ág alsó részén jelentek meg a virágok, akkor − a népi megfigyelés szerint − a tél eleje lesz zord, ha a középső részén, akkor január végére várható erős tél, ha a vessző hegyén virágzott ki az ág, akkor a tél végén köszönt be a fagy, jég és havazás. Mivel ez a nap a tél kezdetét is jelezte, a balkányi nagyvásáron ekkor vették meg a télre való meleg ruhát, csizmát. „Itt van András-vásár, itt a hideg!” – szólt a mondás.

Az András-napot a sertéstartó gazdák is számontartották. Biriben azt mondták, hogy „az András-napi malac nem jó, mert tél jön rá, hamar megbetegszik és elpusztul”. A Nyírség más falvaiban viszont éppen ellenkezőleg, úgy hitték, hogy abból lesz a jó jövőbeli hízó. Ettől a naptól tartották a disznóöléseket is, így disznóölő napnak is nevezték.

 

Disznótor

A disznóölés családias jellegű társas munka, ünnep, vidám együttlét is volt. A disznóölések a hideg idő beálltával kezdődtek, és farsang végéig tartottak. „András-napkor, kakasszókor kezdődik a jó disznótor!” – tartja Geszteréd, Balkány, Biri környékén a mondás. Ekkorra már az újbor is kiforrt. Részt vett rajta a szűkebb és tágabb rokonság, különösen, ha több disznót vágtak. Szükség is volt a sok dolgos kézre.

A disznótornak nagy szerepe volt a családi hagyományok közvetítésében. Amikor összejött a család, a gazda mindenkinek kiadta a feladatokat, férfiaknak, nőknek, gyerekeknek egyaránt. A hús besózása és paprikázása mindig az öreg gazda felügyeletével történt. Neki volt ebben a legnagyobb tapasztalata. Sokat dolgoztak, de közben megemlékeztek a régmúlt időkről is, viccelődtek egymással. Reggelire pálinkát ittak, hagymás vért ettek, ebédre toroskáposztát fogyasztottak.

A disznótor legkellemesebb része a vacsora volt. A nyíregyházi tirpákoknál a gazdaasszony erre az alkalomra mindig friss kenyeret, hájas pogácsát, többféle (mákos, túrós, cukros) kalácsot sütött. A pálinka és a pogácsa után jött az orjaleves májgaluskával vagy csigatésztával. Majd töltött káposzta, sült hús, pecsenye és a friss disznóhúsból hurka, kolbász következett. A disznótorra illett meghívni a tanítót is.

A vacsora végeztével kóstolót adtak a távozóknak. Ebben lennie kellett kolbásznak, kétféle hurkának, hájas pogácsának, tepertőnek. Kóstolót a barátoknak, jó szomszédoknak, a papnak is küldtek, akik nem voltak a disznótoron. A kóstolót mindig illett viszonozni.

Nagy divat volt régen a Nyírségben, a tirpákoknál a disznótori maskurázás, mivel ilyen módon hívatlanként is részesültek a finomságokból. Rendszerint rokoni, baráti körből öltöztek fel néhányan: rongyos ruhát vettek fel, cigányasszonynak, kéményseprőnek, terhes nőnek öltöztek, fejükre harisnyát húztak, vagy bekormozták az arcukat és elváltoztatott hangon beszéltek, danoltak, hogy ne ismerjék meg őket. Igyekeztek minél nagyobb felfordulást csinálni, megnevettetni a háziakat. A következő rigmust mondták:

 

„Úgy hallottam, disznót öltek,

hurkát-kolbászt is töltöttek,

én is fogtam fülit-farkát,

adjanak egy darab hurkát!

Ref.

Ha nem adnak darab hurkát,

kapják be a disznó farkát!”

 

Előfordult kecskemaskura is a disznótorban. Egy-egy maskuracsoport több disznótoros házat is végigjárt, majd a kapott hurkát, kolbászt közösen elfogyasztották.

Tollfosztó

A tallufosztó fiataloknak való társas munka volt, de ezen már fiatal házastársak is részt vehettek. Télen rendezték, amikor ráértek. Akkor tartottak fosztót, ha már volt a háznál eladó lány. A tollfosztó egyenesen figyelmeztetett arra, hogy az illető lány kelengyéje a fosztó végére elkészül. Mivel a tollat nem lehetett gyárilag előállítani, minden gazdasszonynak magának kellett összegyűjtenie.

A fosztót mindig a házban tartották, így ennek ismerkedő, tájékoztató szerepe is volt. Ha kellett, kihordták a bútorokat, hogy helyet csináljanak a munkához. Munka közben tréfálkoztak, meséltek, danoltak, játszottak, de tánc nem volt. Jól befűtötték a kemencét, és a munka végére jó puha kalácsot sütöttek benne.

Fonó

Télen a nyírségi fiatalok fonókákban gyűltek össze. A fonás ideje december elejétől a farsang végéig tartott, kivéve a dologtiltó napokat (egyházi ünnepek, Luca, Borbála). A Nyírségben igazán nagy fonókat nem tartottak, általában hat-hét közelben lakó barátnő gyűlt össze fonni. A lányok és fiatalasszonyok guzsalyokon fontak, s eközben a fonót felkereső legényekkel, fiatal férfiakkal beszélgettek. Gyakran tréfálkoztak, énekeltek, és jó alkalom volt a mesemondásra is. A leejtett orsót a legények csak csókért adták vissza, vagy közösen „Kútba estem...”, „Megy a kosár...” stb. játékot játszottak.

A nyíregyházi tirpákoknál a fonóesték legkedveltebb szokása fonólakodalom tartása volt. Karácsonytájt a legények női, a lányok férfiruhába öltöztek. Muzsikaszó mellett táncoltak, tréfálkoztak. A vállalkozóbb kedvűek maskarát öltöttek magukra, és úgy ijesztgették a félősebb lányokat, hogy félelmetes meséket sugdostak a fülükbe. Ettől a lányok nem mertek egyedül hazamenni, hanem hazakísértették magukat. A fonókat éjfélig, de volt, amikor egészen hajnalig tartották.

Szatmárban a fonók látogatása egyben társadalmi kötelezettség is volt. Úgy tartották, egy lánynak illik fonóba járni, s ha mégis elmaradt, könnyen a falu nyelvére került. „Nem ül velük egy széket” - mondták rá.

Milotán pénteken nem kezdték el a fonást, mert a pénteket szerencsétlen napnak tartották. A Szamosháton általában, de a Tiszaháton (Tiszacsécse, Milota) és az Erdőháton is (Fülesd, Csaholc, Gacsály) legszívesebben kedden kezdték a fonást, hogy egész évben kedvük legyen hozzá.

A fonókat Szatmárban hétfő estétől péntek estig tartották, volt, ahol kedden és pénteken sem fontak, a hét utolsó napján készülődtek az ünnepre. Voltak tilalmas napok. Aki ezt megszegte, arra Porcsalmán azt mondták, fel fogja akasztani magát arra a fonalra, amit szombaton fon. Tunyogon és Matolcson a szombati fonást azért tiltották, mert aki ezen a napon fon, annak nem tojnak a tyúkjai. Másutt úgy tartották, görbelábúak lesznek a csirkéi.

Szatmárban gyakoriak voltak azok a szokások, hiedelmek, amelyek a fonást a karácsony és újév közötti időszakban korlátozták. Panyolán és Milotán két karácsony (karácsony és újév) közötti ún. csonkahéten végzett fonásra mondták, hogy a kismalac „megkeringősödik”, körbe-körbe szaladgál, nem tud enni és elpusztul.

Korcsoportok, helyszín és a munka jellegét tekintve különféle fonók voltak: lányfonó, asszonyfonó, vegyesfonó. (1. kép)


1. Fonás guzsalyon. XVII. Daróci Kenderes Napok, 2017. Csutkai Csaba felvétele

Volt, ahol egy időre közösen béreltek házat, volt, ahol minden este más háznál fontak. A fonóban a lányok érkezés sorrendjében, de kialakult, meghatározott rend szerint foglaltak helyet. A szoba felső részében a lányok, az ajtó, kemence környéken az asszonyok ültek. A fonó volt a téli szórakozás és játék fő színtere. A fonóban helye volt a mesemondásnak, balladák, dalok éneklésének, találós kérdéseknek s főként a játéknak. A fonóknak rendkívül nagy jelentősége volt a fiatalok társas életében. A lányfonókban alig várták a legények érkezését, ezért mindenféle praktikákkal igyekeztek odacsalogatni őket. Ha túl soká késlekedtek a legények, egy-egy lány kiszaladt, és a tornácon seprűt fogott a kezébe, majd leseperte a küszöböt, mintha ez lenne a legfőbb dolga. Odabent találgatták, hogy miért nem jönnek, majd rákezdték a nótát:

 

„Gyere be, rózsám, gyere be,

Csak én magam járom idebe...”

 

A lányok fonójában háziasszony is volt, neki elsődleges szerepe, tekintélye volt a fonóban. Nemcsak a lányok, a fiúk is hallgattak rá. Pátyodon mindenki vitt magának a fonóba gyalogszéket, s aki nem jól viselkedett, vagy az ott történteket elfecsegte, annak „kitették a székét”, ami a fonóból való kizárását jelentette. A fonó sokszor rejtelmes világához, bensőséges hangulatához hozzátartozott a világítás is. A falvak nagy részében petróleumlámpa világánál fontak. Nagyecseden kemencébe dugott nádkéve, majd mécses, gyertya fényénél.

A fonóban eleinte olyan játékokat játszottak, amely mellett a fonást is folytathatták. Ilyen volt a zálogos vagy felelgetős játék.

A legény közeledési szándékának, szerelmi vonzódásának legbiztosabb jele a lány megajándékozása volt. A lányoknak guzsalyt, guzsalyszalagot és orsót ajándékoztak. Ha a lány előtt kedves volt a legény, az ajándékba kapott szalagot mindjárt felkötötte a guzsalyára, és azzal járt a fonóba. Ha a szalagot nem használta, az annak a jele volt, hogy nem kívánta a legény udvarlását.

Pátyodon a karácsony előtti napon volt a guzsalytörő este. Ekkor a legények összetörték a lányok guzsalyait, hogy szebbet adhassanak helyettük. A szatmári falvakban a férjjósló eljárásokat is közösen végezték. A guzsalyra kötött szösz aljából a lányok három bábut sodortak, felállították azokat egy sorba, és a két szélsőt egyszerre meggyújtották. A középső bábu az egyik lányé, a két szélső egy-egy legényé volt. Az égő bábuk közül arról, amelyik a középsőhöz dőlt úgy, hogy az tüzet kapott tőle, megtudták, hogy az azt jelképező legény szereti jobban a lányt. Ha egyiktől sem fogott tüzet a lány bábuja, az azt jelentette, hogy egyik legény sem szereti a lányt. A lányok fonás közben apró csepűgombolyagot csináltak, azt meggyújtották, s feldobták. Ha a szösz röptében lobot vetve elégett, az arra mutatott, hogy a lány, akinek a sorsát tudakolták, még az évben férjhez megy. Ha a szösz égve hullt le, nem számíthatott korai esküvőre.

Gyakori szokás volt a fonóban a megvendégelés. A háziasszony aszalt gyümölccsel (som, szilva, kökény), főtt kukoricával, sült tésztával kínálta meg vendégeit. A gyümölcs és más ételek fogyasztásával a fonók nem annyira éhségüket csillapították, inkább a munkavégzést könnyítették meg. Fonás közben a szöszből az összecsomósodott szálakat, pozdorját fogukkal tépték ki, a fonal egyenletesebb sodrása céljából ujjaik hegyét nyelvükkel nedvesítették. Mindez fokozottabb nyálképzést kívánt, amit nyálazók fogyasztásával segítettek elő. A fonók tagjai az összejövetelek idején alkalmanként vagy a fonás időszakának végén, évente egyszer nagyobb mulatságot, ún. fonóbált, kalákabált, bánykosbált rendeztek. Hermánszegen ebben az időszakban minden vasárnap este volt fonóbál, Sonkádon és Botpaládon a lányok karácsony szombatja előtti este rendeztek nagy mulatozást. Sonkádon verrasztót tartottak, néha reggelig is nótáztak, táncoltak, bolondoztak.

A szatmári fonók dramatikus játékait, szokásait, folklórhagyományait később mutatom be részletesen.

Miklós napja (december 6.)

Legkedvesebb gyermekkori emlékeink közé tartozik Mikulás napja, amelyre felnőttként is szívesen gondolunk vissza. Szent Miklóst a keleti egyház „a szeretet szentjének” becézi, és védőszentjének tekinti. Így elsősorban a görögkatolikusok ünnepe volt. Vidékünkön az első világháború előtt az archaikusabb Miklós-napi maskurázás volt jellemző.

A Nyírség, a Nyíri-Mezőség és a Rétköz falvaiban az 1970-es évek végéig szokás volt, hogy e napon Mikulásnak öltözött emberek járták az utcákat, betértek a házakhoz. Hosszú, kifordított bundát vettek magukra, fejükre kifordított bundasipkát tettek, mellé tolluseprűt tűztek. Kendercsepűből nagy bajuszt, szakállt csináltak, arcukat bekormozták, hogy ne ismerjék fel őket. Hátukra kosarat, puttonyt tettek. A Mikulás mellett az ördög és a krampusz is megjelent, fekete ruhában, bekormozva, vasvillával. A gyerekeket ijesztgette. Sok gyerek sírt, és az ágy alá bújt ijedtében, mikor meghallotta a Mikulás csengőjét a házban. A Mikulás a gyerekeket kikérdezte, vizsgáztatta, imádkoztatta, énekeltette, majd megjutalmazta, esetleg virgáccsal megcsapkodta őket. Látjuk, hogy az ijesztgető Mikulással párhuzamosan élt az ajándékosztó alakja is. A nagyobb ajándékozás csak 1960 után vált általánossá, azelőtt a gondosan kitisztított csizmába, melyet az ablakba tettek ki, egy-két szem kockacukor, alma, dió, aszalt szilva került. Ha rosszak voltak, akkor száraz lótrágyát, széndarabokat, hagymát találtak a cipőjükben, büntetésként pedig virgácsot. A mai szokások a városi polgárságtól a falusi értelmiség közvetítésével jutottak el a parasztsághoz.

Luca-nap (december 13.)

Luca napja a magyar néphagyomány egyik legérdekesebb, szokásokban leggazdagabb napja. A Lucia – magyarul Luca – név a lux (fényesség) szóból származik. A fénnyel való kapcsolata miatt már a középkorban a szemfájósok védőszentjének tekintették. Az egyház is bizonyára azért választotta ünnepének december 13-át, mert a XVI. századi Gergely-naptár életbe lépése előtt e napon volt az év leghosszabb éjszakája, a téli napfordulatnak, a világosság születésének kezdete. Így magyarázható, hogy a népi képzelet szerint e naphoz kötődik a legtöbb boszorkányokhoz, jóslatokhoz és varázsláshoz kapcsolódó szokás. Gonoszjáró napnak tartották, ezért főleg a boszorkányok rontása ellen kellett védekezni. Féltették az újszülötteket, várandósokat, még születésnapjukat sem akarták vállalni, akik ezen a napon jöttek a világra.

Az ehhez a naphoz fűződő rituális tevékenységek és hiedelmek egy csoportja a tyúkok termékenységének biztosításához kapcsolódik. A másik Luca-napi hiedelemkör a már széles körben ismert lucaszékhez kötődik. „Úgy készül, mint a Luca széke” − átkerült a köznyelvbe, igaz sokan nem ismerik a hozzá kapcsolódó történetet.

Megyénkben a széket többnyire kilencféle fából állították össze. Luca napján kezdték el a munkát, és 13 napon keresztül mindig dolgoztak rajta valamit. Az így készülő szék a néphit szerint varázserővel bírt. Az a legény, aki az éjféli misén ráült, meglátta, hogy ki a boszorkány. A boszorkányok – nagy szarvuk miatt – félrefordított fejjel mentek be Isten házába. A legénynek még az éjféli mise befejezése előtt távoznia kellett a templomból. Üldözőit szétszórt kölessel, mákkal vagy a lucaszék elszórt darabjaival hátráltatta, a darabokat más-más kútba dobta. Reformátusoknál a lucaszéket karácsony estéjén a keresztútra kellett letenni hasonló céllal.

Biriben a lucaszéket Luca napjára kellett elkészíteni. Luca estéjén ki kellett vinni egy keresztútra, ott egy nagy kört húzni, és a kör közepén ülve meg lehetett látni a boszorkányokat. Ilyenkor nemcsak boszorkányok, hanem − a hiedelem szerint − mindenféle ijesztő állatok, bikák támadtak az emberre, de a kör védelmet nyújtott ellenük. Arról, aki rémületében kiszalad a körből, úgy hitték, az állatok szétcibálják.

Az ehhez a naphoz fűződő rituális tevékenységek célja a tyúkok termékenységének biztosítása volt. Éjjel egy góréval megpiszkálták a tyúkokat, s közben különböző mondókákat mondtak:

 

„Az enyém csak tojjogájjon, a másé csak kotkodáljon!”

„Tojjatok, tojjatok, kotoljatok!”

 

A tyúkok termékenységének előidézéséhez tartozott a varrási tilalom, nehogy bevarrják a tyúkok tojóját (fenekét). A néphit szerint tilos volt a lányoknak, asszonyoknak dolgozniuk, mert úgy tartották, ha ezt megszegik, súlyosan megbűnhődnek.

Ehhez a naphoz sokféle házasságjósló eljárás is kapcsolódott. Ajakon 13 cédulára írtak fiúneveket a lányok. Karácsonyig minden nap kihúztak egyet a párnájuk alá helyezett cédulákból, és tűzbe dobták anélkül, hogy megnézték volna a rajta álló nevet. Csak az utolsó, megmaradt cédulát bontották ki, s úgy vélték, hogy olyan nevű lesz a jövendőbelijük. Az András-napkor szokásos derelyefőzés és góréba ölelés szokását a Nyírségben Luca-napkor is gyakorolták. Ha ezen az estén beleöleltek a góréba, és páros számú maradt a karjukban, akkor úgy hitték, hogy a következő évben férjhez mennek, ha viszont páratlan számút öleltek, akkor úgy tartották, hogy férj nélkül maradnak.

Eperjeskéről és Lónyáról ismerjük a Luca-napi maskurázást. A legények fehér lepedőt húztak magukra, úgy jártak maskurázni a fonóba. Luca-napi tréfaként leszedték a kapukat, a tetőre felvitték a szekereket. Ez utóbbit úgy, hogy a szekeret alkatrészeire szedték, majd a magasban ismét összerakták. Biriben ijesztgették egymást az emberek. Székre bábut kötöztek, felöltöztették, mintha ember volna. Kitették az utcára, ajtóba, ahol nagy riadalmat okozott a sötétben. A másutt inkább szilveszter éjszakájához fűződő derelyefőzés Biriben Luca napjához kapcsolódott. Összejött több lány, és ahányan voltak, annyi fiúnevet írtak fel cédulákra. Derelyét csináltak, és mindegyikbe tettek egy-egy cédulát. Ahogy jött fel a víz tetejére a tészta, úgy kapkodták ki, és kire milyen név jutott, úgy tartották, olyan nevű lesz a férje. Előfordult az is, hogy lucatököt készítettek: szem-, orr- és szájnyílást vágtak egy nagy kivájt tökbe, belsejét gyertyával megvilágították, majd az ijesztő alakot bemutatták a házak ablakain, hogy ráijesszenek a bent levőkre.

Luca-napi időjárásjósló praktikák voltak Szatmárban az ún. lucakalendárium és az ún. hagymakalendárium. Az emberek e naptól kezdve 12 napon át megfigyelték az időjárást. Úgy vélték, hogy amilyen az első nap, olyan lesz az eljövendő év első hónapja, amilyen a második nap, olyan lesz a második hónap, és így tovább.

Luca-napi szokás volt az ún. lucabúza keltetése, mely ősi termékenységvarázsló tevékenység. Az asszonyok lapos tálakban, meleg helyen búzaszemeket csíráztattak, amelyek karácsony tájára kizöldültek. Ebből a jövő évi termésre következtettek, de felhasználták beteg állatok gyógyítására is. A későbbi liturgikus hagyományban már a karácsonyi oltárt díszítették a búzával, vagy a családoknál a karácsonyi asztalra tették, amelynél maga a búza az élő kenyeret, Jézust jelképezte.

Szent Család-járás (december 15-től)

Az adventi időszakhoz a vallásos katolikus falvakban (pl. Timár, Ajak) egy bensőséges, meghitt népi ájtatossági forma kapcsolódott, a Szent Család-járás. (Ezt a szokást napjainkban ismét felelevenítették.) Karácsony előtt kilenc napon át kilenc, általában egymáshoz közel lakó család vitte egymáshoz a Szent Család templomban megszentelt képét, így emlékezvén meg Szűz Mária és Szent József szálláskereséséről. A kijelölt házakhoz érve a „Szállást keres a Szent Család…” kezdetű éneket énekelték. Minden családnál feldíszített házi oltár, meggyújtott gyertyák várták a megszentelt képet és a „szentkilencedet” végzőket. A gyertyák addig égtek, amíg a kép a házuknál volt. Szokás volt Mátészalkán, hogy amikor fogadták a képet, egy családot megajándékoztak. Az utolsó helyen, ahová szenteste érkezett, az ünnep harmadik napjáig maradt a kép, majd visszavitték eredeti helyére.

Ádám és Éva napja, szenteste (december 24.)

Karácsony a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, Jézus születésének napja. A XVI. századig évkezdésnek is számított. Ezzel magyarázható, hogy az eljövendő esztendőre az áldást, bőséget az emberek nagy evéssel, ivással, „bőséget hozó” ételek egész sorával igyekeztek maguknak biztosítani. Az ilyenkor fogyasztott ételeknek (bab, hal, mák, méz, alma, fokhagyma) mágikus jelentőséget tulajdonítottak. Karácsony napja és vigíliája (december 24.) számos népszokást, hiedelmet vont maga köré, ezek részint a kereszténység előtti képzetekből – téli napforduló ünnepe –, részint az ünnep keresztény jellegéből táplálkoznak. Régen a keresztény ember a nagy ünnepekre böjttel, megtartóztatással, testi-lelki tisztálkodással készült, hogy így érdemelje ki a karácsony, illetőleg az új esztendő áldásait. Az asszonyok takarítottak, főztek, a férfiak felseperték az udvart, kitakarították az istállót, hiszen vendéget vártak, a születő Kisdedet.

Karácsonyi asztal, karácsonyi ételek

Az ünnepre az asztalt a legszebb, hófehér háziszőttes abrosszal terítették le. Büdön (ma: Tiszavasvári része) az asztalra, az abrosz alá pár szál szalmát, búza-, árpa- és napraforgómagot hintettek, hogy a következő évben jó termés legyen. Ezeket az ünnep után a jószágnak adták. Beregdarócon, Ajakon a házigazda szalmát vitt be az asztal alá, ezzel jelképezték a betlehemi istállót, Jézus születési helyét. A tirpákok hite szerint a karácsonyi szalmának rosszat távoltartó ereje volt. A nyíregyházi bokortanyákon a vacsora idejére az asztal alá különböző mezőgazdasági eszközöket, ekevasat, ásót, kapát is helyeztek, hogy a következő évben szerencsét, bőséges termést hozzanak.

December 24-e karácsony vigíliája, karácsony böjtjének is nevezik. Megyénkben régen a katolikus családok egész nap böjtöltek, s csak az esti harangszó után kezdődött a karácsonyi vacsora, a kialakult szokásrendjével, ételeivel. A nagyesti zsolozsma után megyeszerte paszulyt, szemes főtt tengerit és mákos babájkát – melynek tetejére cukor vagy méz került – ettek, hogy az új évben sok pénzük legyen. Biriben az állatoknak is adtak a bobájkából, hogy azok is részesüljenek az asztal áldásából. Az éjféli mise után sült kolbászt, hurkát, oldalast, egyéb disznóságokat fogyasztottak.

A szatmári reformátusoknál elmaradhatatlan volt a karácsonyi asztalon az alma, dió, sütőtök, ezeknek pénz- és termékenységvarázsló szerepet tulajdonítottak. Az ételek között szerepelt a kolbász, hurka, töltött káposzta, sima kalács, valamint mákos, diós kalács. Ajakon, Kállósemjénben jellegzetes karácsonyi kalács volt a tubu, tuba, melyet a kántáló, betlehemező gyerekeknek adtak. (2. kép)

 

2. Karácsonyi terített asztal hagyományos ételekkel. A Sóstói Múzeumfalu kállósemjéni lakóháza, 1997. A szerző felvétele

 

A nyíregyházi tirpákoknál vilia estéjén a vacsora lakodalmi méreteket öltött. Az evangélikusoknál elmaradhatatlan volt a karácsonyi asztalon az egész kenyér, mely az életet, bőséget, jólétet, Jézus Krisztus testét jelentette. Ezen kívül ettek még mákos bobájkát mézzel, frissen sült kolbászt, húslevest csigatésztával, főtt húst tejfeles tormával, pulykát, töltött káposztát, kalácsokat, réteseket. Karácsonyeste megemlékeztek a halottaikról is. Mindenből tettek egy kicsit a tányérra a család elhunytjainak. Érdekes szokás volt, hogy a karácsonyi ételekből a kutyának és a macskának is adtak, hogy ők is részesüljenek az ünnepből. Sőt fokhagymát kenyérrel összerágtak, s ebből is adtak a kutyának. A gazdaasszony minden ételt az asztalra készített, hogy az étkezés alatt ne kelljen felállnia, mert úgy tartották, hogy „akkor ül jól a kotló, és lesz jó a baromfi-szaporulat, ha a gazdaasszony az ünnepi vacsorát végigüli”. A Nyíregyháza környéki bokortanyákon a karácsonyi vacsora utolsó mozzanata a diótörés volt. A padlásról lehozott dióból válogatás nélkül mindenki vett egyet és feltörte. Akinek hibás volt a diója, minden rosszra felkészülhetett a következő évben.

Karácsonyi életfa, karácsonyfa

Napjainkban a karácsonyi hangulat megteremtéséhez elengedhetetlen a feldíszített fenyőfa, a karácsonyfa jelenléte. A karácsonyfa-állítás szokása a Nyírségben az első világháború után terjedt el. Szegényebb családoknál az 1950-60-as évekig a karácsonyi életfa, termőág állítása volt szokásban, amely az évről évre megújuló természet ősi jelképe. A karácsonyfa hagyományos díszei: a termékenységet jelképező alma, dió, mézeskalács, gyertya, szentkép, angyal, pattogatott kukoricából készült lánc, a tetejére: kereszt, betlehemi csillag. Később házilag főzött, színes papírba csomagolt szaloncukor került az eddigi díszítmények mellé. Régen az ajándék, az angyalfia többnyire a karácsonyfa volt, a rajta függő, ehető díszekkel.

Csillagozás

Kállósemjénben és környékén ismert szokás volt karácsony viliáján, karácsony és újév között, illetve vízkeresztkor a csillagozás, csillagjárás. Az adománygyűjtő, énekes szokás általában háromszereplős. A suttyó legények hosszú fehér ingben, fehér bőgatyában, csákóban, kezükben csillaggal, zörgős bottal jártak házról házra. Köszöntötték a lakókat, majd adománykérő rigmussal zárták a csillagozást. A népszokás legfontosabb tartozéka a csillag, melynek legelterjedtebb típusa tengelyen forgatható, és szitakávából készült. A tirpák tanyákról ismert a rugóval kiugratható csillag, amelyet futó néven különböztettek meg a forgatható csillagtól. Általában katolikusok jártak csillagozni, de a református és az evangélikus családok is szívesen fogadták őket. (3. kép)

 

3. Csillagosok. Nyíradony, 1957. ERDÉSZ 1974. 297. nyomán

Karácsonyi kántálás

Megyeszerte ismert szokás volt a karácsonyi énekes, verses köszöntő, a kántálás. Általában vilia estéjén jártak kántálni, különböző korcsoportok különböző időben. Ajakon a böjti vacsora és az éjféli mise között gyerekek és fiatalok jártak házról házra. A kántálók bekiabáltak a házba: „Szabad az Istent dicsérni?” Legtöbbször a „Mennyből az angyal…, Pásztorok, pásztorok…, Csordapásztorok…” kezdetű énekeket, a reformátusok „Az Istennek szent angyala…” kezdetű dicséretet énekelték. Az ének után jókívánságokat, verses köszöntőket mondtak. Bekiabáltak: „Ahányszor a szarka megbillenti farkát, annyi bankó verje a gazdaasszony markát!” A kántáló, köszöntő gyerekeket dióval, almával, tubuval jutalmazták.

Betlehemezés

A másik legismertebb karácsonyi népszokás a betlehemezés, amely többszereplős, dramatikus játék. Az egész megyében ismerték, és több helyen – felújított formában – ma is gyakorolják.

A paraszti betlehemezés középpontjában a kifordított bundát viselő pásztorok párbeszédes, énekes-táncos játéka állt. A betlehemezés fő kelléke a templom alakú betlehem, amelyben többnyire a Szent Család látható: a jászolban fekvő Jézus földi szüleivel, Szűz Máriával és Szent Józseffel. A betlehemes játék szereplői a két pásztor, a két angyal és az öreg voltak. (4. kép)

A pásztorok és az angyalok fehér, lobogós ujjú inget és fehér, cakkos női alsót vagy bőgatyát vettek a ruhájukra. Fejükre keménypapírból csináltak magas sisakot, elejére keresztet, tetejére derékig érő, színes szalagot ragasztottak. A két pásztornál csörgős bot volt, azzal verték a nótára az ütemet. Az öregen hosszú bunda vagy guba volt, fején kifordított bundasapka, amellett taluseprü, kezében láncos bot. A szatmári területeken – Cservenyák László gyűjtése alapján – a felsorolt szereplők mellett feltűnik a huszár és a betyár alakja, Timáron a zsidó is.

 

4. Betlehemesek. Pusztadobos, 1965. Csiszár Árpád felvétele. Beregi Múzeum fotótára, ltsz. 1734

Bábtáncoltató betlehemes

A betlehemezés sajátos változata a bábtáncoltató betlehem. A magyar nyelvterületen két tájegységen, a Dunántúl (Balaton-felvidék, Esztergom, zalai falvak) katolikus és a Felső-Tisza-vidék református falvaiban fordult elő. Megyénkben eddig Kispaládról, Botpaládról, Kölcséről, Milotáról, Tiszakóródról, Kocsordról, Csengerből, Szatmárcsekéről, Tiszacsécséről, Sonkádról és Lónyáról, tehát a szatmári és beregi részekről van adatunk.

A játék menete, szereposztása megegyezett az előző változattal, csak a vége bábjelenettel zárult. A kellékként hordozott betlehem belsejében bábokat mozgattak. 1998 karácsonyán a Sóstói Múzeumfalu kisdobronyi templomában sonkádi betlehemezők – nagy sikerrel – bábtáncoltató betlehemest mutattak be. (5. kép)

 

5. Bábtáncoltató betlehemes. Sóstói Múzeumfalu, 1998. A szerző felvétele

Karácsony első napja (december 25.)

Bensőséges családi ünnep, dologtiltó nap volt. A család tagjai templomba mentek. Karácsony első napjára húslevest főztek, de nem tyúkból, mert az hátrakaparja a szerencsét, hanem disznóból, mert az kitúrja. Húst sütöttek, tormamártást csináltak hozzá, káposztát töltöttek, pörköltet csináltak meg különféle kalácsokat sütöttek: mákos, diós, lekváros veknyiket. Annyi ételt készítettek, hogy szilveszterkor is azt ették.

Az első nap a család ünnepe volt, és a legtöbb helyen még ma is az. Mindenki otthon maradt. A második és a harmadik nap a rokonlátogatásé volt. A rokoni látogatás mindig ünnep volt. Ehhez hozzájárult a két kedvelt férfinevet – István és János – viselők köszöntése is.

Szatmárban úgy tartották a régi öregek, hogy ha karácsony másnapján meglátni a fa árnyékát, akkor kedvező időjárás várható, bő termés lesz a következő évben.

István napja (december 26.)

A karácsonyhoz fűződik István napjának megünneplése. E névünnephez sajátos köszöntők tartoztak. István napján ismerősök és rokonok jártak névnapot köszönteni. Ha a háziak beleegyeztek, a kántálók elmondták köszöntőjüket:

 

„Engedje meg az Isten, hogy sok István napját érjen a jövőbe.

Legyen annyi pénze, akárcsak a köles,

Gabonája, búzája legyen egy öles!

Legyen messze földön híres a jószága,

Áldja meg az Isten minden bő áldása!”

 

A jókívánság szinte varázserejű érték lehetett, amit mindenki szívesen viszonzott tőle telhetően. A sok ünnepi, névnapi köszöntő egy melegebb, barátságosabb, emberszeretőbb népélet emléke.

János napja (december 27.)

Ez a nap Szent János evangélista emléknapja, ami régebben – egészen a XVIII. századig – karácsony harmadnapja volt. Általában István-nappal együtt ülték meg. A köszöntések sora már korán reggel elkezdődött: „Eljöttünk mi reggel János köszöntésére.

 

János légy reménységbe,

Köszöntünk egészségbe!”

 

Azért, hogy a jókívánság nagyobb nyomatékot kapjon, hozzáéneklik:

 

„A barátság serege, állj hamar talpadra,

Kitöltetett a bor néked, és számodra,

Mert mi téged úgy szeretünk,

Pohár mellett köszöntgetünk:

Élj, élj, élj, János élj!”

 

A régi János-napi szokások legjelesebbje a Szent János áldása, más néven Szent János pohara, a borral való köszöntés, áldomás. A jánosolás sok pohár bor felhajtásával járt, ettől ugyanis erőt, egészséget reméltek.

János a fordulópont szentje, mivel a római isten, Janus nyomán őt is az egyik kapunak, a téli napforduló megszemélyesítőjének tartották. A kehely mint a bornak, Krisztus vérének tartóedénye, az egyik legszentebb keresztény jelkép. „Szent János pohara”, a máig is megtartott szokás alkalmat nyújt a vendégségből való búcsúzkodásnál is az utolsó, a búcsúpohár elfogyasztására. A régi rítus szerint ezt ülve kellett kiinni.

Aprószentek napja (december 28.)

Mátészalkán és környékén még az 1930-as években is előfordult, hogy mogyoróvesszővel megütögették, megvesszőzték a gyerekeket, hogy nagyra nőjenek, szerencsések legyenek. A Nyírségben is élt ez a szokás: megsubrikolták a gyerekeket, és fájdalomdíjként kolbászt, oldalast adtak nekik. Luby Margit írja: „protestáns vidéken ez nem szokás”.

Nagykarácsony és kiskarácsony közt nem főztek paszulyt vagy málét, mert úgy tartották, hogy pattanásos lesz tőle az ember. Máshol azért nem ettek paszulyt, hogy ne legyenek fekélyesek. Az a mondás járta: „aki karácsony és újév között fon, annak meggörbül az ujja”. Ekkor nem szabad mosni, tisztát venni, kenyeret sütni, hogy ne legyenek betegek az aprómarhák. Ugyanakkor szerencsésnek tartották az időszakot a vetni való tengeri lefejtésére.

Szilveszter, újév (december 31. - január 1.)

Szilveszter napjához, az óévhez ugyancsak számos szokás és hiedelem fűződött. Óesztendő estéjén a felnőttek és a gyerekek hatalmas zajt csaptak a faluban, így űzték, temették el az óévet, és köszöntötték az újat. Kolompoltak, csengettek, kongattak, tülköltek, kiabáltak. A zajkeltésnek általános gonoszűző, bajt, betegséget távoltartó szerepe volt. A szokás neve gulyafordítás vagy kongózás, ladangolás. Ratkó Lujza a nyírségi Biriből írja le: „A gyerekek nagyobb csapatban, tízen-tizenöten vagy még többen is jártak. Az egyik gyerek, általában a legidősebb volt a gulyás. Bundát, gubát vagy egy rossz kabátot vett magára, fejére nagy gulyáskalapot tett, bekormozta az arcát. A többi gyerek volt a csorda, ők rendes utcai ruhában voltak. A gulyás ment bekérezni. Köszönt, majd rákezdte:

 

Most jöttünk Budáról, a budai vásárról,

Hajtottunk hat ökröt,

Szabad a szűzgulyát az udvaron megfordítani?

 

Hogyne, tessék, de kürül!”

 

A szokás termékenységvarázsló funkciójára utal, hogy a béresek is külön csapatban jártak kongózni. Őket borral, pálinkával kínálták meg.

Óesztendő éjszakájával kapcsolatban is ismert az a hiedelem, hogy éjfélkor megszólalnak az állatok. Szilveszter – András- és Luca-naphoz hasonlóan – férjjósló nap volt. Gombócfőzéssel, ólomöntéssel tudakozódtak a lányok jövendőbelijük iránt. Egy másik szokás szerint „a lánynak el kell mennie este a templomba, és a miséről kijövet, amerről hallja a kutyaugatást, arra fogják férjhez vinni”.

Szatmári, beregi területeken ezen a napon az volt az egyik legfontosabb teendő, hogy vigyázzanak a tűzre, nehogy kialudjon. Megyeszerte ismert hiedelem, hogy száradó ruha nem maradhatott a kötélen, mert felakasztja rá magát valaki.

 

Újév (január 1.)

A hónap első napja, az új esztendő kezdete. Az évkezdet minden népnél valami jelképes elválasztó, szerencsevarázsló és gonoszűző cselekvéssel jár. Amilyen az újév, tartja a néphit, olyan az esztendő többi napja is. Aki ezen a napon elsőnek öltözködik fel a házban, az abban az évben ügyes és serény lesz. Szerették, ha újévkor elsőként férfi lépett a házba, mert az szerencsét jelentett. Ha férfi ment elsőnek, akkor úgy hitték, abban az évben bikaborjút ellik a tehén. Ha asszony, akkor a gazda így szólt: „Na, ez az esztendőm is el van rontva!”

Éppen ezért a férfiak mentek köszönteni egymást, boldog új évet kívánva a ház népének.

Ezen a napon a gyerekek házról házra jártak köszönteni, rigmusaikért pénzt kaptak:

 

„Minden szép, minden jó, legyen minden bőven,

Szálljon áldás rátok, ebben az új évben!”

 

„Új esztendőbe,

Bújj a kemencébe,

Szedd ki a málét

Vizes lepedőbe!

Adj egyet belőle!”

 

Az új év kezdetén sokféleképpen próbálták biztosítani a szerencsét, bőséget az év hátralévő részére. Ebéd előtt sütőtököt vagy szemes paszulyt ettek, mert úgy tartották, hogy aki újévkor ezt eszi, annak sok pénze lesz az egész esztendőben. Viszont baromfihúst, szárnyast nem ettek, nehogy elrepüljön tőlük a szerencse. Csak disznóhúst fogyasztottak, mert az előre túr, odatúrja a szerencsét.

Úgy vélték, aki újévkor megbetegedett, az később is „sokat fog betegeskedni”.

A nyíregyházi tirpákoknál ezen a napon járt házról házra a pap és a rektor. Házalásukat koledálásnak nevezték. A koledáló pap minden családot meglátogatott és megáldott. Ezért élelmiszert, terményt kaptak.

Vízkereszt (január 6.)

Vízkereszt a római katolikus egyház nagy ünnepe, Epiphania Domini (az Úr megjelenése). A IV. századig ezen a napon ünnepelték Jézus születésnapját és az évkezdetet is. Ezzel a nappal lezárul a karácsonyi ünnepkör, és kezdődik a farsang.

Vízkereszt napján a nyírségi katolikus falvakban a templom mellé helyezett hordókba, dézsákba vizet öntöttek. Mise után a pap megszentelte azt. Mindenki vihetett haza egy kannával, butellával. Otthon a szentelt vízzel, kereszt alakban, meghintették a lakóház földjét, a gazdasági épületeket, hogy a gonosz szellem ne ártson a portán élőknek. Közben ezt mormolták: „Az Atyának, Fiúnak, Szentléleknek nevében. Ámen.” Ajakon a családtagoknak egy-egy kortyot kellett inni a szentelt vízből, hogy elűzze a betegséget. Bujon még a XX. század elején is a görögkatolikus parókia kútjánál történt a vízszentelés. A pap kézi keresztjét beledobta a kútba, ahonnan az egyik hívő hozta fel a szertartás végén. A szintén görögkatolikus Piricsén a pap, a kántor és a harangozó együtt indult házat szentelni. A harangozónál kosár volt a tojás részére, amelyet a hívektől kaptak. Timáron a templomi vízszentelés mellett szokás volt, hogy a Tisza folyót is megszentelték, s ez napjainkban is szabadtéri vallási ünnep a községben. Némely helyeken a magánkutakat is megszentelték, hogy az ivóvíz egészséges legyen, ne okozzon betegséget. (Ez a szokás valószínűleg a kolerajárvány emlékét őrzi.) 

 

6. Vízszentelés a Tiszán. Tímár, 2017. január 6. Riczu Gyula felvétele

 

Ahol nem a templomból vitték haza a szentelt vizet, ott a pap járt házról házra szentelni. Az ajtó szemöldökfájára krétával felírta az évszámot és három betűt: 19 + G + M + B + 68

 

„Gáspár, Menyhért, Boldizsár,

Ez a három szentkirály!

Melyik volt a fekete:

Kinek Gáspár a neve!”

 

Az alamizsnagyűjtés és házalás ideje adventtől vízkeresztig terjedhetett.

Vízkeresztkor időjárással kapcsolatos jóslatok is elhangzottak. Pl.:

 

„Ha vízkereszt vizet ereszt,

Gazda az íziket jól elrekeszd!”

 

Ez a szólás arra utal, hogy hosszú tél várható, és az állatok átteleléséhez még a silány tengeriszárra is szükség lesz. A népi rigmus szerint „ha ezen a napon esik, akkor korán tavaszodik”.

A tirpák bokrokban a háromkirályjárásnak egy sajátos, a megyében máshol nem ismert, helyi formája élt az 1940-es évek elejéig: iskolás lányok jártak házról házra, egyikőjük volt az angyal, a másik Máriát, a harmadik pedig Szent Józsefet személyesítette meg. Egyházi énekeket énekeltek, amiért a háziak megajándékozták őket.

Vince napja (január 22.)

Vince országosan ismert borvédő szent volt, általános termésjósló nap. Vince-naphoz időjárási regulák fűződtek. Ha Vince napján olvad, akkor jó bortermésre lehet számítani:

 

„Ha megcsordul Vince, tele lesz a pince.”

„Ha tőgyel a rügy, tele lesz a pince.”

 

Van, aki úgy tartja, hogy ha Vince száraz marad, akkor a pince is üres marad.

Pál napja (január 25.)

Ezt a napot pálfordulónak is nevezik. Pálforduló időjósló nap volt. Napos idő esetén rövid télre, borulatkor hosszú télre számítottak. Régen mondták azt is:

 

„Pál fordul köddel, ember hull döggel.”

„Ha Pál ködös, az esztendő dögös.”

„Ha Pál napján megfutamodik a víz a kerékvágásban, rossz lesz a termés.”

 

Pál napján mondták Szatmárban:

 

„Pálfordulás, hogyha tiszta,

Bőven terem mező, puszta!”

„Pálfordulás fele kenyér, fele széna, fele fa.”

 

Ez utóbbi mondás azt jelentette, hogy a tél fele már elmúlt.

Gyertyaszentelő Boldogasszony (február 2.)

A katolikus egyházi naptárban Gyertyaszentelő Boldogasszony napja egyben Mária megtisztulásának ünnepe is. A keresztények a gyermek Jézus templomi bemutatásáról is ekkor emlékeznek meg. Ezt a napot 1092-ben a szabolcsi zsinat nyilvánította ünneppé Magyarországon.

A X-XII. századtól vált szokássá a gyertyaszentelés. Ez a templomi szertartás a legújabb korban is folytatódott: február 2-án a katolikus családok legalább egy pár gyertyát elvittek a templomba megszenteltetni. A megszentelt gyertyákat szalaggal átkötötték, és legtöbbször a falra akasztották egy szentkép mellé. 

 

7. Szentelt gyertyák a Sóstói Múzeumfalu kállósemjéni lakóházában, 2019. Sóstói Múzeum fotótára, ltsz. nélkül

 

A szentelt gyertyához sok hiedelem fűződött, valamennyi védő, jótékony, egészségvarázsló hatású. Ha vihar, villámlás volt, elővették a gyertyákat, és meggyújtották, hogy múljon el a veszély. Ajakon azt tartották, hogy a szentelt gyertya füstje kiszáll a kéményen át, és eloszlatja a vihart. Kállósemjénben, Virányoson, Biriben és sok nyírségi faluban a ravatal mellett is szentelt gyertyát égettek. Piricsén a tehén ellésekor szentelt gyertyát vitt az asszony az istállóba. Fénye mellett könyörögtek szerencsés ellésért.

A szentelt gyertyát gyógyításra is használták. A felpuffadt gyomrú beteg köldökére tették, üvegpohárral leborították. A hiedelem szerint a kialvó láng kiszívta a betegséget. Használták terhes asszony vagy újszülött védelmére és torokgyík ellen (lásd Balázs napja).

A néphit szerint a napos idő ilyenkor hosszú telet jelent. Ha a medve meglátja az árnyékát, akkor még nagyobb tél lesz. Azt is mondták:

 

„Ha fénylik gyertyaszentelő,

Az íziket szedd elő!

De ha zord és havaz,

Korán nyit a tavasz.”

 

Ha hideg február, áldásos lesz május. „Ha fényes és tiszta gyertyaszentelő, jó lent és kendert ígérő” – tartotta a mondás Szatmárban.

 

Balázs napja (február 3.)

Szent Balázs püspök és vértanú ünnepe ez a nap. A hagyomány úgy tartja, hogy az örmény püspök imájával megmentett a fulladástól egy gyereket, akinek halszálka akadt meg a torkán. A gyerek anyja hálából gyertyát és ennivalót vitt neki. A püspök mindenkinek, aki gyertyát vitt a templomba, egészséget és jólétet ígért. Így alakult ki az a szokás, hogy szükség idején gyertyát áldoznak a tiszteletére.

A VI. században Balázs püspököt már a torokfájás gyógyítójának tartották. Régen sok gyermek halálát okozta a torokgyík. Az anyák védelemért Szent Balázshoz fordultak. Névünnepén a templomba mentek a gyerekekkel, akiknek a torka elé a pap két gyertyát tartott keresztben, közben a balázsáldás szavait mondta. Ezt nevezték balázsolásnak. Ezért ábrázolják a püspököt keresztbe tett gyertyákkal.

Baktalórántházán napjainkban is Balázs napján a pap a templomban a szent mise végén a híveket balázsáldásban részesíti. Ekkor két kereszt alakba illesztett vagy összecsavart gyertyát tart a hívek álla alá, miközben e szavakat mondja: „Szent Balázs püspök és vértanú közbenjárására őrizzen meg téged Isten a torokbajtól és minden más betegségtől. Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.”

Magyarország egyes vidékekein még a XX. században is élt a balázsjárás, amelynek során adományt gyűjtöttek az iskolamesternek és a tanítónak. Ezzel kapcsolatban azonban megyei adatunk nincs.

Bálint napja (február 14.)

A parasztgazdaságokban ekkor már megindul a tavaszi tevékenység, mivel Bálint napján megszólalnak a télen helyben maradt madarak. Ők jelzik a tavasz közeledtét. Több helyen ezt a madárcsicsergést veréblakodalomnak is nevezik. Ennek a napnak hidegjósló szerepe is van. Ha Bálint napján megszólal a pacsirta, s azt mondja „Csücsülj be!”, akkor még hidegre kell számítani.

Azt is meg kell említenünk, hogy az utóbbi időben Magyarországon is hódítanak azok a szokások, amelyek az angolszász területek tavaszi virág- és szerelemünnepéhez, a Valentin-naphoz kapcsolódnak. Ezeknek azonban a megyei néphagyományban nincs nyomuk, ezért bővebb ismertetésük sem indokolt.

Zsuzsanna napja (február 19.)

A Zsuzsanna név a bibliai Ótestamentumból került az európai kultúrákba, különösen a protestánsok között volt kedvelt és elterjedt keresztnév. Jelentése: liliom. A népnyelvben több változatát használták: Zsuzska, Zsuzsóka, Zsuzsi, Zsuzsanka stb. Különösen a nyíregyházi tirpákoknál volt kedvelt név.

Böjtelő havának időjósló napjai közül Zsuzsanna napjához a következő néphit kapcsolódik: „Ha ezen a napon megszólal a pacsirta, akkor itt a tavasz, már nem lesz nagy hó.” A pacsirta röptéből is lehet az időjárásra következtetni: „Ha magasan repül, akkor már közeleg a tavaszi munka ideje, ha alacsonyan, csak a háztetőig száll, akkor még hideg idő várható.”

Mátyás napja (február 24.), Gergely napja (március 12.)

Ez a két nap szorosan összekapcsolódik a megyei népi kalendáriumban. Ismert mondás: „Mátyás, Gergely, az két rossz ember! Azt mondja Gergely Mátyásnak: Ha én ott vónék, ahol te, az asszonyba a gyermeket fagyasztanám meg! Fél oldalt főne a fazékba a víz, féloldalt megfagyna befele, olyan hideget csinálnék!” Ezt fordítva is mondták.

Mátyás-napról mondják, hogy Mátyás napján vége a télnek, töri a jeget. Ha azonban Mátyás napja előtt lágy az idő, akkor éppen ez a nap hozza el a hideget:

 

„Mátyás, ha talál, pusztít, ha nem talál, épít.”

 

Gergely-napra hideget mondanak:

 

„Jön Gergely-nap, jön a rossz idő!”

„Gergely napján mindig havas, zimankós idő szokott lenni.”

„Itt van Gergely, rázza a szakállát.”

 

Ilyenkor mondják azt is, „hogyha Gergely ott lehetne, ahol Mátyás (mármint a naptárban), kifagyasztaná a tehénből a borjút”.

Farsang

A farsang a téli ünnepkör szokásokban leggazdagabb időszaka, amely vízkereszttől hamvazószerdáig tart. Ez a pihenés, erőgyűjtés, felkészülés ideje, ugyanakkor a szórakozás, játék, evés-ivás legfőbb alkalma a negyven napos nagyböjt előtt. A párkeresés, udvarlás, lakodalmak, disznótorok időszaka. A farsangi evés-ivásnak, lármás-táncos felvonulásnak valamikor kettős célja volt. Egyrészt a tél haldoklását ünnepelték, másrészt gonoszűző eljárásokkal a bő termést, termékenységet kívánták biztosítani. A falusi ember erre az időszakra felfüggesztette a közösség által elfogadott rendet, törvényeket. Maskura mögé bújva lehetővé vált, hogy az egyén ki tudjon lépni hétköznapi énjéből. Farsang időszakában megengedték a fonókban az ölelgetést, fogdosást, párosodásra utaló cselekedeteket, obszcén szövegeket.

A farsangolásnak – helyi néven maskurázás – különösen a szatmári területeken volt nagy hagyománya. A farsangi szokásokban hangsúlyosan jelentek meg a maszkos alakoskodók, a dramatikus játékok. Sok emléket őriznek a nyírségi, Nyíregyháza környéki farsangokról is, ezek azonban nem voltak olyan változatosak, sokszínűek, mint a szatmáriak.

A farsangi szokások fő ideje a Nyírségben (pl. Biriben) többnyire a húshagyó vasárnap utáni három napra esett, ezért háromfarsang a neve. Húshagyó vasárnap sok húst főztek, fánkot sütöttek, hétfőn, kedden is tyúkot öltek, húslevest főztek hosszúmetélttel, káposztát töltöttek, mivel hamvazószerda után megkezdődött a nagyböjt.

A farsangi maskurázás sikere mindenkor a beöltözött legények ügyességétől, leleményességétől, rögtönző képességétől függött. A farsangi mulatságok helyszínei a fonók, tollfosztók, lakodalmak voltak. Szatmárban, Nyírségben különböző zsáneralakokat jelenítettek meg, különösen kedvelt volt, hogy a legények öregasszonynak, öregembernek, koldusnak, betyárnak, házalónak, kéményseprőnek, cigánycsaládnak stb. öltöztek be. Általánosan jellemző a férfi- és női ruházat cseréje. Arcukat belisztezték, bekormozták, harisnyát húztak rá. Igyekeztek mindenhol, minél nagyobb riadalmat kelteni. Verebeket engedtek el, bekormozták a jelenlévőket, fogdosták a lányokat, betyárbandának adták ki magukat. Vaskos rigmusokkal temetést, lakodalmat játszottak. Természetesen a farsangolás helyszínén étellel, itallal kínálták a résztvevőket.

Biriben háromfarsangkor asszonyok dalolva járták a falut, egymást köszöntgették, táncoltak, nevettek, maskurának is felöltöztek. A házaknál ettek-ittak, mulattak. Nyírlugoson az egy fonóban dolgozó lányok ún. törőestet rendeztek. Ételt, italt összehordtak, cigányt fogadtak, mulattak. Azt mondták, hogy „a farsangi mulatságban magasra kell ugrani, hogy nagyra nőjön a kender”. Paládon is ugyanezt cselekedték, hogy erős, magas legyen a kender.

A nyíregyházi tirpákoknál a farsangnak Márkus Mihály szerint nem volt különösebb jelentősége. A fiatalok farsangi bált, az idősebbek batyusbált rendeztek.

A céhes világban a nyíregyházi szűcslegények farsangi felvonulást rendeztek, amely reggelig tartó mulatsággal zárult.

Maszkos alakoskodások, dramatikus játékok

Vidékünkön elsősorban a szatmári részen, a Szamos és a Túr mentén volt szokásban a farsangi maszkos alakoskodás. Ferenczi Imre és Ujváry Zoltán 1962-ben megjelent kitűnő könyve, a „Farsangi dramatikus játékok Szatmárban” ad áttekintést e témáról. Ebben a kutatók a játékok teljes kellékanyagát, szereplőgárdáját, szövegkönyvét leírták, a játék teremtette fonóbeli hangulatról is beszámolnak.

A maskurások első nagy csoportját az állatmaszkok képviselik. Vidékünkön négy különböző fajtája élt: a medve-, kecske-, gólya- és a csikós- vagy lovasfarsangoló.

 

 8. Farsangi állatmaszkos felvonulás. Sóstói Múzeumfalu, 2017. 02. 18. Forrás: nyiregyhaza.hu

 

A medvealakoskodásban egy ősi medvekultusz nyomai őrződtek meg. Adatok vannak Csengerből, Fülpösről, Géberjénből, Kisarból, Panyoláról, Tarpáról, Tunyogról, Matolcsról.

A szalmásmedvét alakító játékost szalmából sodort kötéllel tekerték be a bokájától a nyakáig. Maszkját úgy készítették, hogy bekenték piros, illetve fekete festékkel a legény arcát, vagy zabostarisznyát húztak a fejére, amit a szemnél, szájnál kivágtak.

 

9. Farsangi szalmásmedve és kísérője. Panyola, 1956. Ujváry Zoltán felvétele. DENIA fotótára, ltsz. 400-16. RATKÓ 2014. 668. nyomán

 

A gubásmedvét alakító legény két gubát vett magára. A két gubát derekán lánccal kötözték meg, ez volt a medve „póráza”. A medvék mindig egy vagy több kísérővel jártak, aki bekéreztette őket a házakhoz, a fonókba, és irányította a párbeszédes jelenetet. Medvetáncoltató vagy vásári alkudozási jelenetet adtak elő, bevonva a fonó közönségét is.

Egész Szatmárban ismert farsangi alakoskodás volt a kecskefarsangos. Fülpösön, Garbolcon, Géberjénben, Győrteleken, Kisarban, Kis- és Nagyhódoson, Szatmárököritón és Tarpán az 1950-es, sőt az 1960-as évek végén is jártak még kecskések. Részletes leírás nélkül Nyírlugosról, illetve Beregből is van tudomásunk egykori meglétéről. A kecskemaszk legáltalánosabb formája az volt, amikor a kecskét alakító játékos térdre ereszkedett, előre dőlt, s jobb könyökére támaszkodott. Bal kezében egy fejszét tartott. Bundával vagy gubával terítették le. A másik gyakori formája volt a fa kecskefej, amely két részből állt: a nyélre erősített felső fejrészből és a mozgatható áll-, illetve szájrészből. Ez utóbbinak kettős szerepe volt, egyrészt jobb kézzel a játékos madzaggal rángatta a mozgatható alsó részt, amelynek csattogása a ritmust adta a tánchoz, másrészt az ajándékon kapott pénzt is ezzel vehette el.

A gólyafarsangost Penyigén, Panyolán, Szamosszegen, Géberjénben, Hermánszegen, Kis- és Nagyhódoson, Szamoskéren stb. gyakorolták. A gólyának a farsangi maszkok közti előfordulása nem véletlen. A tavasz előhírnöke és a termékenységhez való kapcsolódása – általános hiedelem, hogy a gólya hozza a gyereket – közismert.

A csikós- vagy lovasfarsangoló Panyolán, Szamoskéren, Tunyogon, Matolcson volt a legismertebb. Egy farsang alatt egyszer-kétszer öltöztek be a legények, mivel nagyobb előkészületet igényelt, mint az eddigiek. Kötött, verses rigmusok is kapcsolódtak hozzá. A játék szereplői: huszár, kéreztető, két csikóslegény, kovácsmester. A legfontosabb kellék a csikó. A játékos belebújt egy közepén kivágott rossz teknőbe, és a derekához kötötte.

A halottas farsangolót Szamoskéren, Panyolán, Kis- és Nagyarban, Olcsvaapátiban, Tyukodon játszották valamikor. A halottat élő személy, döglött állat jelenítette meg, de előfordult kitömött szalmabáb is. A „halottat” végighordozták a falun, és a temetési szertartást parodizálva igen trágár szövegű búcsúztatókat, siratókat adtak elő. Több faluban eltemették, elégették a falu szélére kivitt szalmabábut, amely a telet jelképezte.

Farsangtemetés, vénlánycsúfolás

A farsang végéhez, főként húshagyókedd és hamvazószerda napjához, több olyan szokás is kapcsolódott, amelynek szerepe a télkihordás, áltemetés, farsangtemetés volt. Ilyen volt pl. a svábok által lakott Hermánszegen a szalmabáb eltemetése. A legények előbb birkóztak, bokszoltak a farsangi boszorkánynak nevezett bábuval, majd a földre döntötték, végül a fonóból kivonulva eltemették. Az ugyancsak svábok lakta Mérken a lányok, legények közösen hurcolták végig a falu utcáin a szalmabábut, majd a falu végén elégették, ami a tél kivitelét jelentette. A téltemetés e két példája valószínűleg sváb (német) eredetű szokás, mivel más falvakban nem fordul elő megyénkben.

A farsang utolsó napjához, húshagyókeddhez több olyan szokás is kapcsolódott, amely a pártában maradt lányok kigúnyolását célozta. Ilyen a kongózás, szűzgulyahajtás. Fiatalabb legények, gyerekek kongóval, csengővel, pergővel nagy zajt csapva végigrohantak az utcákon, és a pártában maradt lányok kapuja előtt kiabáltak:

„Húshagyó, itt maradt az eladó!”

A szatmári Panyolán ezen a napon az öregebb legények gulyásnak öltöztek, úgy mentek szűzgulyát hajtani:

 

„Kinek van eladó lánya,

hajtsa ki a szűzgulyára!”

 

Nyírcsászáriban tőkét húzattak a pártában maradt vénlányokkal.

A Mérken élő svábok körében érdekes párosító, termékenységvarázsló szokás élt: a sájbózás. Leírását Szendrey Zsigmond ismertette 1928-ban: Húshagyókedd este „szalmabábut, boszorkányt kötöznek s a legények és lányok sorba állva végighurcolják a falun. Aztán kiviszik a falu végére s ott elégetik. A tűz körül burgonyákba galyacskákat szúrnak, aztán a burgonyába vesszőt dugnak, s a galyacskát a boszorkány tüzénél lángra lobbantják. Végül egy legény és egy leány nevét kiáltva a burgonyákat a magasba repítik: ha a galyacska égve hull vissza a földre, a kikiáltottakból egy pár lesz.”

A farsang utolsó napján, húshagyókedden az emberek bőségesen ebédeltek és vacsoráztak, mivel éjfélkor hat hétre beállt a böjt. Rétest vagy fánkot sütöttek, hogy „ne legyen fás a kender”. Töltött káposztát, sült húst és kalácsot ettek dúlásig. Éjfél után volt a fogöblítés, amikor a zsírt lemosták a fogukról, természetesen borral.

Gergely napja (március 12.)

A Gergely-napnak megyénkben inkább időjósló szerepet tulajdonítottak, a Dunántúlon és a Palócföldön elterjedt gergelyjárás gyakorlására nincs adatunk.

„Ha Gergely megrázza szakállát, még áprilisban is hó lesz”, vagyis ha Gergely napján hó esik, későn érkezik a tavasz. Más mondás szerint: „Gergely-napi szél Szent György-napig él!”, vagyis hideg, szeles lesz a tavasz.

Sándor, József, Benedek napja (március18., 19., 21.)

Március 18., 19., 21. tavaszhozó szent ünnepek, ezért általában együtt is emlegetik őket. A melegebbre forduló időjárást sok évszázados paraszti megfigyelés bizonyította, s ezt a tudomány is alátámasztja. „Sándor, József, Benedek, zsákban hozza a meleget! Ám ha üres ez a zsák, nem kapod, csak harmadát!” Ez a mondás ma is ismert.

Ha az időjárás nem fordult melegebbre, azt tréfásan azzal magyarázták, hogy a három atyafi beült a kocsmába, és a nagy beszélgetés, ivászat közepette elfeledkezett a jó időről.

Ha ezeken a napokon kisüt a nap, akkor hosszú, meleg nyarat jövendölnek, ha nem, akkor esőre lehet számítani; viszont, ha kemény az idő, akkor a tavasz már közelít.

József napja (március 19.)

József a Bibliából ismert személy, Szűz Mária jegyese, Jézus nevelőapja. Miután asztalos volt, az ácsok, asztalosok védőszentjükként tisztelik. Szent József nem csak a katolikus egyház védőszentje, de a szegények patrónusa is. A három szent közül a földművelő ember számára József a legfontosabb, mivel jelentős időjárás- és termésjóslások fűződtek nevéhez. Úgy tartották, ha József napján szél fúj, szeles lesz az egész év. Ha a József-napon látott gólya tolla piszkos, sáros, akkor jó termés lesz, ha viszont szép fehér, akkor szűk, aszályos esztendő várható. Általános tapasztalat, hogy József-napon el kell kezdeni a tavaszi szántást, és készíteni lehet a jószágot a legelőre, mert „Szent József után, ha pörölyvassal ütögetik is a földbe, a fű akkor is kibújik”. A szatmári Erdőháton azt tartják, hogy a József napján kiengedett méhek Szent György-napra már rajt is ereszthettek.

A Nyírségben úgy tartották, hogy „József-napkor már az özvegyasszony ekéje is kinn van a földeken”, ami azt jelenti, hogy a jó gazda már régen megkezdte a tavaszi munkáját.

Általában mindenhol felköszöntik a Józsefeket:

„József, a neved napján a boros kancsót érd el, amíg a halál a torkodra nem térdel”.

Gyümölcsoltó Boldogasszony (március 25.)

Testfogadó Boldogasszonynak is nevezik e jeles napot, amely 624-től a római katolikus egyház egyik legfontosabb Mária-ünnepe. Jézus szeplőtelen fogantatásának napját a december 25-i születéstől visszaszámolva állapították meg, a magzatfejlődés kilenc hónapját figyelembe véve. Így rögzült az isteni magzat megfoganása március 25-e napjára. E naptól az embersors új korszaka kezdődött, a Megváltásé: Isten fia beoltatta magát az emberiség vad fájába, hogy nemesebbé váljon, oly módon, ahogy nemesebbé válik a fa és gyümölcse az oltás által. Innen az elnevezése is, hiszen a jó termés érdekében ez idő tájt szokták a fák oltását, szemzését végezni.

Nem csoda, ha vidékenként számos szokás, hiedelem kapcsolódik e naphoz. Országszerte ismert, hogy ezen az ünnepen kell oltani, szemezni a fákat, hiszen Szűz Mária is most fogadta méhébe Jézust. A néphit szerint azt a fát, amelyiket ezen a napon oltják be, nem szabad letörni vagy levágni, mert vér folyik ki belőle. Aki ilyen fát mégis levágna, megvakul, halála után pedig elkárhozik. Ez ugyanis annyi, mintha embert ölt volna. Még nyesegetni, tisztogatni, elégetni sem szabad. Maguktól kell elkorhadniuk. A magyar nyelvterületen elterjedt szokás a vörösbor kínálása és fogyasztása Gyümölcsoltó Boldogasszony napján. Az ünnepen ivott vörösbor a hiedelem szerint vérré válik az emberben.

A gazda e napon kitárja az istálló ajtaját, mintegy meghívja a fecskéket, Isten madarait, hogy házában fészkeljenek, mert az öregek hite szerint megvédenek a tűztől. Az érkező fecskék arra is figyelmeztetik a gazdát, hogy elérkezett a kerti munkák ideje. A bőséges termés és a termékenység igényét magára is vonatkoztatta az ember. Az ünnep egyik legfőbb tartalma, hogy Szűz Mária Jézus édesanyjává lett. Az a hiedelem járta, hogy a magzat után sóvárgó asszony, ha ezen a napon érintkezik az urával, megfogan, és ő is gyereket szül. Ha viszont nem akartak gyereket, erre az éjszakára férjüket kiküldték a pajtába.