Tavaszi népszokások

A húsvéti ünnepkör

A húsvéti ünnepkör Jézus Krisztus halálának és feltámadásának, mennybemenetelének és a Szentlélek eljövetelének misztériumába vezet be bennünket, hamvazószerdától – a nagyböjtön és a húsvéton át – pünkösdvasárnapig.


Nagyböjt

A nagyböjt a keresztény egyházban a húsvéti előkészület ideje, böjtöléssel, egyházi és népi ájtatosságok végzésével. Nagyböjt idején a hívő katolikusok a zsíros edényeket feltették a padlásra, és hamvazószerdától húsvétig böjtös fazikokban, olajjal főztek. Ezen időszakban a görögkatolikusok hétfői, szerdai, pénteki napokon még tejet sem ittak. Böjtben jellegzetes ételeket ettek, pl. málépuliszkát, ciberét, krumplilángost, káposztáspaszulyt. Aki tehette, az tejfellel, túróval, vajjal böjtölt.

Böjt idején tilos volt a lakodalom, a bál, a zenés, lármás mulatság. A fiatalok egyetlen szórakozása a játék volt: laptáztak, cikkáztak, hajlikáztak. (Ez utóbbi a nyírségi Érpatakra jellemző.) Az emberek böjtben gyóntak, áldoztak, sűrűbben jártak templomba. Az asszonyok, lányok fekete ruhába öltöztek.

Mivel a nagyböjt a tél végére, tavasz idejére esik, ilyenkor már mindenki nagyon várja a jó időt. A Nyírségben azt tartották, hogy „ahogy elmegy a márciusi hó, úgy elmegy a szeplő”. „Fecskét látok, szeplőt mosok!” − mondták, és köpködtek, hogy ne legyenek szeplősek.

Húsvét

Húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe. Idejét a niceai zsinat 325-ben a tavaszi napéjegyenlőséget követő első holdtölte utáni első vasárnapban állapította meg, így a húsvét március 21-e és április 25-e közé eshet a mára már egyetemessé váló Gergely-naptár szerint. A húsvét tehát mozgó ünnep, a tavasz első ünnepe. E napon ér véget a nagyböjt, a hústól való tartózkodás, innen származik az elnevezése is. A húsvét több kereszténység előtti elemet őriz, melyek a tavaszvárással és tavaszköszöntéssel kapcsolatosak. Olyan ősi mágikus elemek és eszközök játszanak fontos szerepet benne, mint a víz, tűz, zöldág és a tojás. A húsvéti ünnepkör virágvasárnappal kezdődik, a nagyhéttel folytatódik, majd a húsvétvasárnapot követő fehérvasárnappal zárul.

Feketevasárnap

A húsvét előtti második vasárnap a feketevasárnap, az e nappal záruló hét pedig a feketehét. Ajakon a pap fekete ruhát viselt, és a hívek is fekete ruhába öltöztek, valamint a kereszteken lévő Jézus testét is beborították fekete lepellel. A nyíregyházi tirpákoknál is minden templomba járó nő feketébe öltözött.

Virágvasárnap

Jézus Krisztus Jeruzsálembe való bevonulásának emléknapja. Ennek tiszteletére az asszonyok, lányok szépen kiöltöztek, ünneplő ruhájukat vették fel.

Virágvasárnap a barkaszentelés napja. A templomból ilyenkor mindenki vitt haza a szentelt birkéből, cicukából. (10. kép) A szárából keresztet csináltak, bedugták az ajtóba, hogy az ördög vagy a boszorkány be ne tudjon menni a házba. Villámlás, vihar idején egy-egy gubacot a tűzbe dobtak, hogy „megcsendesedjen az idő”. A szentelt barkát használták orvosságul torokfájás esetén. Régebben az ólba is tettek birkét rontás ellen. A bokortanyák evangélikus tirpák népe örült, ha ismerős tanyasi családoktól szentelt barkát kapott. Oltalmazó célzattal az elsőházban álló komódra, a tükör mögé tették.

A Beregi-Tiszaháton a XIX-XX. század fordulóján még szokás volt a zöldágazás. Babus Jolán leírásából tudjuk, hogy eladó lányok vettek részt benne, akik ebéd után egy nagy, felpántlikázott zöld ággal jártak végig a falun, s azt énekelték, hogy „Ződ ág, ződ ág, ződ levelecske, nyisd ki uram kapudat, hadd bújjak át rajta...”. Az énekes játék a tavaszt, a természet megújulását jelképezte.

10. Barkaszentelésből hazatérő asszonyok. Polgár (volt Szabolcs megye), 1929. Ismeretlen szerző felvétele. JAM fotótára, ltsz. 6417.

Nagycsütörtök

Nagycsütörtök Jézus szenvedéseinek a kezdetét jelenti. Ezen a napon a vallásos asszonyok összegyűltek, kimentek az útszéli feszületekhez, kitakarították a környezetüket, feldíszítették a kereszteket.

Nagycsütörtökről úgy tartották, hogy ilyenkor „a harangok Rómába mennek”, elnémulnak, s ezért a feltámadásig a harangozó kereplővel hívta a népet a misére. Ezen az estén kezdődik a húsvéti szent háromnap. Nagycsütörtök az utolsó vacsora emléknapja: az Oltáriszentség alapításának ünnepe, Jézus elárultatásának estéje.

A nyíregyházi tanyabokrokban nagycsütörtök estéjén a szolga- és gazdalegények csengőkkel, kolompokkal felszerelkezve minden házat felkerestek, és éktelen lármát, zajt csaptak. Úgy vélték, patkányt, egeret és mindenféle kártékony férget űznek el vele. Az evangélikus tirpák asszonyok nagycsütörtök éjszakáján a Getsemáne-kertben történtek emlékezetére a virágoskertben imádkozgattak, a férfiak hasonló céllal valami rejtettebb helyet kerestek fel. Utána frissen merített vízben mosakodtak meg, s a jószágot is megöntözték. Nagycsütörtököt zöldcsütörtöknek is nevezték, s ilyenkor a jó termés reményében friss spenótot, sóskát, csalánt főztek.

Nagypéntek

A nagypéntek kifejezetten egyházi ünnep. Jézus kereszthalálának emléknapja, a legnagyobb a böjt és gyász ideje. Régen szigorú böjtöt tartottak ezen a napon, még azok is, akik a nagyböjt többi napjain nem tartották be a szigorú korlátozásokat. A hívő katolikusok az egyébként megengedett tejes, vajas, tojásos ételeket sem fogyaszthatták. A nagypéntek a protestánsoknál is szigorú böjti nap, és egyházaikban a legjelentősebb ünnep a mai napig. Nyírmeggyesen, Túristvándiban a reformátusok aszaltszilva-levest, pattit, vajas laskát ettek este hat óráig. A Beregi-Tiszaháton böjti étel volt a korpacibere, kásáscibere, bagolytüdő.

Betegségelhárító, tisztító, termékenységvarázsló erőt tulajdonítottak a víznek. Általánosan elterjedt szokás volt a nagypénteki mosakodás, fürdés. „Nagypénteken mossa holló a fiát” – mondták. Mindenki megmosakodott, hogy egészséges legyen. Szatmárban a fiúk a Szamosban és a Krasznában, más vidékeken a Túrban, a Tiszában mosakodtak meg. Tiszacsécsén miután lemosdottak a Tiszában, háttal álltak a folyónak, és a szappant a fejük felett a vízbe dobták, hogy abban az évben ne legyenek szeplősek.

Ehhez a naphoz időjárással kapcsolatos jóslások is fűződtek. Úgy tartották, hogy a nagypénteki eső jó esztendőt jelent. Ha viszont süt a nap, rossz lesz a termés.

Nagypéntek hajnala volt a békaűzés ideje. A Nyírségben és Szatmárban is ismert szokás volt, hogy körül kellett seperni a házat, hogy távol tartsák a békákat, csúszómászókat.

Beregben nagypénteken hímezték a tojásokat. Krisztus kereszthalálának napján a tojás is az új élet kezdetét jelentette, az örök élet szimbólumát. (11. kép)

 

11. Hímes tojás írása kicével. Tiszakanyár, 1994. Ratkó Lujza felvétele. JAM fotótára, ltsz. 6035

 

Nagypéntek a Nyíregyháza környéki bokortanyák evangélikus népének is a legnagyobb ünnep volt. Ilyenkor még az is elment a templomba gyalog (állatokat ezen a napon nem fogtak be), aki egyébként egész évben nem látogatta Isten házát.

A görögkatolikus nyírségi falvakban szokás volt, hogy nagypénteken fiatal legények, ún. Krisztus-katonák álltak őrt Jézus jelképes sírja (az ún. szentsír) mellett. A szentsírt őrző testőrökre nemcsak a díszőrségállás feladata hárult, aktív résztvevői voltak a húsvéti ünnepi szertartásoknak is. Ezt a szokást napjainkban már csak Nyíracsádon gyakorolják.

 

12. Krisztus jelképes sírját őrző katonák. Nyíracsád, 1990. Varga Gyula felvétele. Déri Múzeum fotótára, ltsz. 130347

A pénteki napot általában is szerencsétlennek vélte a néphagyomány, de különösen a nagypénteket. Ezért ilyenkor bizonyos munkákat tiltottak. Különösen a kenyérsütést tilalmazták, mert úgy hitték, hogy a családnak vízbe fúlt halottja lenne, ha nagypénteken kenyeret sütnének. Ezen a napon tilos volt a fonás is.

Nagyszombat

Nagyszombaton a böjt folytatódik, de már ekkor készülnek a másnapi ünnepi asztalra szánt ételek. Régen a katolikusoknál ezen a napon sütötték a pászkát, főzték a sódart, kolbászt, tojást, és előkészítették, amit vasárnap a templomban meg akartak szenteltetni. Nagy gonddal festették, hímezték a locsolóknak szánt hímes tojásokat. Nagyszombaton véget ért a negyvennapos böjt. A nap legfontosabb eseményei közé tartozott a tűzszentelés és a feltámadási körmenet.

Húsvétvasárnap

Húsvét a kereszténység egyik legnagyobb ünnepe, e napon ünneplik Jézus Krisztus feltámadását. Véget ér a nagyböjt, a hústól való tartózkodás. Ehhez a naphoz is munkatilalom kapcsolódott. Nem sepertek, nem főztek, nem hajtottak ki, nem fogták be az állatokat. A böjti tilalom után ismét lehetett táncolni, bálokat rendezni. Ajakon például a húsvéti bálba a lányok fehér ruhában mentek, hajadonfőtt, és a bál költségeit a legények fizették.

A reformátusoknál a húsvétvasárnapi asztalt hófehér abrosszal terítették, terítik le, erre kerül a főtt sonka, kolbász, tojás, kalács, reszelt retek vagy torma, vaj és a bor.

A ház népe körülülte az asztalt. Nyírmeggyesen az imádság után a házigazda egy tojást annyi cikkre vágott, ahányan az asztal körül ültek. Mindenki egy-egy tojáscikket kapott, ez volt az első falat húsvétvasárnap reggelén. Hitük szerint ezzel erősítették meg az összetartozásukat, a jóban-rosszban való együttlétüket. Tíz órakor kezdődött az istentisztelet, mindenki ünneplőbe öltözve, a lányok új ruhájukat felvéve siettek a templomba.

A katolikusoknál a húsvétvasárnapi szentmise után kezdődött a pászkaszentelés, illetve kezdődik a mai napig. (13. kép) Az egyház áldásban részesítette a hívek húsvéti eledelét, amit a hosszú böjt után az örömlakomára készítettek. Ezek az ételek többfélék, és jelképes értelmük volt. Régen a katolikus hívők nagy pászkaszentelő kaskákban, pászkás kosarakban vittek annyi ételt szenteltetni, hogy több napra elegendő legyen a családnak. A kaska aljára fehér abroszt terítettek, s erre tették a jellegzetes ételeket: a pászkának nevezett húsvéti kalácsot, a tojást, sonkát, kolbászt, sárgatúrót, vörösbort. Ezután került még bele túró, vaj, torma, só, cukor, pálinka. A módosabbak egész sült bárányt is vittek, újabban töltött tyúkot, húst, fasírtot. A legjellegzetesebb húsvéti szentelt étel a pászka volt, melynek formája, díszítése különlegességét, rituális jelentőségét hangsúlyozza: „az csak kerek lehet, mert az tulajdonképpen az Úrjézust jelképezi” – vélekednek Nyírábrányban. Nyíracsádon állandó díszítménye a sodort tésztacsíkból kialakított kereszt. Néhány háznál az is hozzátartozik a díszítéshez, hogy sütés előtt a nyers tészta közepébe egy 4-5 cm hosszú sutkát dugnak – írja Magyari Márta saját gyűjtése alapján.

 

13. Kereszttel díszített húsvéti kalács, pászka. Kállósemjén, 1991. A szerző felvétele

 

A szentelésre vitt ételt pászkatakaróval, pászkaruhával takarták le, amelyet csak erre az alkalomra használtak. Jellegzetes motívuma volt a kereszt, a kehely, a „Feltámadt Krisztus” felirat. A szamosháti katolikusok ételeikkel együtt süketcsalánt is szenteltettek. A csalánt megaprították, és rántottába sütve ették. Úgy vélték, hogy aki ilyen ételt eszik, azt abban az esztendőben nem fogja a járvány.

Sokfelé elterjedt, hogy a húsvéti ételszentelés után igyekeztek minél előbb hazaérni, mivel úgy vélték, aki elsőnek ér haza, annak tehene adja a legtöbb tejet. Nyíracsádon az a hiedelem is élt, hogy aki utolsónak marad, az még abban az évben meghal. Anarcson, Ajakon régen szokás volt, hogy a kosarat végighordozták a házban és az istálló körül, hogy távol tartsák a gonoszt és mindenféle féreget. Csak ezután fogtak a szentelt étel elfogyasztásához.

Az ópályi lányok a szentelt pászkát a fejük fölé emelték, és mondogatták: „Híres legyek, mint ez a páska!”

Ez egy ősi liturgikus szokás csökevénye. Az ősi keleti szakrális hagyományban a halotti szertartáson vagy az útra kelők számára kenyeret, kalácsot emeltek a levegőbe, és azt mondták: „Nagy a Szentháromság neve! Legszentebb Nagyasszonyunk, Mária, Isten anyja, segíts meg bennünket!”

A templomból hazatérve a szentelt ételből ebédeltek. (14. kép) Ajakon úgy tartották, hogy ezek megvédik a híveket a hosszú böjt és megtartóztatás után a túlzott mértéktelenségtől. Biriben a gazda mindig adott a pászkából a jószágnak is. A tojáshéjat, a morzsát összegyűjtötték, és összetörve odaadták az apróléknak, vagy tűzbe dobták. A beregi görögkatolikusoknál nagy körültekintéssel vízbe vetették. Nyírbátorban a görögkatolikusok a hazavitt pászkából kereszt alakban négy darabot kivágtak. Ezeket a szarvasmarháknak adták, a morzsákat az aprójószágnak. A szatmári Kisarban a tavaszi kihajtáskor tojáson át hajtották át a jószágot, hogy egész évben egészségesek legyenek. A szenteltet a család hosszú ideig ette, a locsolkodókat is ezzel várták.

 

14. Pászkakosár a szentelt ételekkel. A Sóstói Múzeumfalu kállósemjéni lakóháza, 2013. Sóstói Múzeumfalu fotótára, ltsz. nélkül

 

Érdekes szokásként kell megemlítenünk, hogy Szatmárban húsvét estéjén jártak kántálni. Férfiak, gyermekek főleg lányokat, családokat látogattak meg. A „Jézus, ki a sírban valál…” kezdetű dicséretet énekelték, majd termékenységvarázsló jelleggel tréfás köszöntőket mondtak:

„Adjon Isten a szekérbe kereket, a bölcsőbe gyereket!”

A lányok az ablakon keresztül nyújtották ki a hímeseket. A kántálókat tojással, kaláccsal, borral kínálták.

Húsvéthétfő

A húsvéthétfői locsolkodás az ősi termékenységvarázsló szertartások emlékét őrzi. A feltámadás öröme és az élet megújulásának serkentése egyaránt a húsvéthétfői locsolkodásban csúcsosodott ki. A böjt idején lefojtott tavaszi energiák gátak nélkül, harsányan szabadultak fel a lányok megöntözésének vidámságában. (15. kép)

 

15. Húsvéthétfői locsolkodás. Sóstói Múzeumfalu, 2014. Sóstói Múzeumfalu fotótára, ltsz. nélkül

 

A XX. században még a kútnál, vödörrel történt a locsolkodás, a lányoknak, asszonyoknak többször is át kellett öltözniük. A szagos vízzel való öntözés csak később terjedt el. Bereg és Szatmár vármegyében a „Ma van húsvét napja…” kezdetű kántáló énekkel a legények sorra járták a lányos házakat. Vezérük a beköszöntő, egy másik a tojásvivő. A lányok az ablakon kiadták a tojást, ekkor locsolták meg őket. Közben ezt énekelték:

 

„Ma van húsvét napja, másod éjszakája, jól tudjátok,

kinek első napján, Jézus feltámadván, dicsőségbe.

Lám madarak is, hangicsálnak ők is, vigadoznak,

szép plánták újulnak, termőfák vidulnak, virágoznak.

Máris, Borbála, Rebeka, Zsuzsanna, kegyes szüzek,

kelljetek fel ágyból, cifra nyoszolyából, mit alusztok.

Hímes tojás lészen, tizenkét pár készen, mi számunkra,

ha pedig nem lészen, vízipuskám készen számotokra.”

 

A Nyírségből ismert locsolkodási szokás volt, hogy a férfi bement a házba, köszönt, majd így szólt: „Feltámadt Krisztus! Messziről jöttem, nagyon elfáradtam, megéheztem, megszomjaztam, legyen szíves egy kis vizet adni!” A kapott vizet nem itta meg, hanem azzal leöntötte a lányt, asszonyt. A locsolásért a nős férfiakat, legényeket étellel-itallal kínálták. A gyerekek már korán reggel elindultak öntözni, és az egész falut bejárták. Verseikért egy-egy piros hímes tojást, pénzt kaptak. Érdekes szokás volt, hogy a legények Beregben és Szatmárban párban kapták a tojást. Keresztanyjuktól és szeretőjüktől nyolc-tíz pár, egyformán megírt hímes, mástól viszont csak egy pár járt nekik. Erre utal egy tiszaszalkai locsolóvers részlete is: „Ha megajándékozna egy pár hímesével, úgy beszélnék vele, mint a szeretőmmel!”

A locsolkodásnak szigorúan meghatározott sorrendje és ideje volt. Először az anyákat, lánytestvéreket, majd a keresztanyákat illett meglocsolni. Ezután a nagymamákat, nagynéniket, szomszédokat, majd a rokonok, barátok következtek. Ha egy lányt nem locsoltak meg, az szégyen volt, azt mondták, hogy így nem megy férjhez. Minél többen voltak a locsolkodók, annál nagyobb volt a dicsőség.

Húsvétkedden a Nyírségben szokás volt, hogy a lányok locsolkodtak. Kállósemjénben megtörtént, hogy a krumplisverembe bújt legényeket a lányok kiöntötték, mint az ürgét.

Tojásfestés

Megyénkben a Felső-Tisza-vidéken maradt fenn igen gazdag tojásíró hagyomány. A leggazdagabb tojásfestő vidék a református lakosságú Bereg és Szatmár volt. Elvétve egy-egy rétközi és nyírségi faluból is vannak múzeumi gyűjteményekben szép tojások, viszont a Nyírség nagyobb részén, a tirpák tanyabokrokban, a Nyíri-Mezőségen nem volt szokás a tojás kihímezése. Az itteni falvakban a legrégibb és legegyszerűbb módszert alkalmazták: a tojásokat különböző festőnövényekkel egyszínűre festették. Pirosbarna, barna, téglavörös színt adott a hagymahaj és a büdöskőpaszuly, pirosat a berzseny, sárgát a szárított sáfrányvirág. A gazdagabb hagyományú vidékeken már többféle szín és technika is előfordult.

Ismerték a levélrátétes díszítést is. A legelső kora tavaszi növények (bürök, petrezselyem) leveleit harisnyaszárral szorosan rákötözték a tojásra, majd a forró festőlébe mártották. A levél helyét nem fogta be a festék, így szépen kirajzolódott a színes tojáson a fehér minta.

A hímesek készítésének legnépszerűbb eljárása a viaszozás volt. Az írás eszközéül az író, íróka, gica vagy kice szolgált. Előfordult olyan díszítési mód is, hogy kemény szalmaszállal, tollszárral, hegyesre faragott pálcikával vitték fel a viackot a tojásra. Legegyszerűbb módja az volt, hogy magával a meghegyezett viasszal írtak a meleg tojásra. A megírt tojást forró festéklében megfőzték, majd letörölve róla a viaszt, szalonnával átkenték.

Különlegesen szép díszítési eljárás a tojás aranyozása, ezüstözése, melyet megyénk számos szatmári, beregi településén alkalmaztak. A megfőtt fehér vagy hagymahajjal barnára festett tojásra viaszmintát írtak, majd arany- illetve ezüstporral behintették, abban megforgatták. A fémpor beleragadt a viaszba, és fényessé tette a tojás felületéről domborúan kiemelkedő mintát. (16. kép)

 

16. Aranyozott beregi hímes tojások. BM. Deim Péter felvétele. RATKÓ 2014. 651. nyomán

 

A karcolás szintén régi, hagyományos tojásdíszítő módszer. A megfestett tojásra késsel, borotvával, szeggel kaparták rá a különböző mintákat (vakart tojás). Ez a minta lehetett rózsa, szegfű, tulipán vagy különféle levelek, bimbók.

Ismert tojásdíszítési eljárás a savas-maratásos technika. Savba mártott hegyes fapálcikával, szalmaszállal, lúdtollal rajzolták a mintákat a tojásra, s az így bekarcolt vonalak fehérebbek voltak, mint az írókázott tojások. Ez a technika finomabb rajzolást tett lehetővé.

Az 1950-es évektől a tojásdíszítés elterjedt módja az ecsettel való festés volt, ezt ma is használják.

Vidékünkre még a legutóbbi évtizedekben is a hagyományos színek és eljárások voltak jellemzők. A hímes tojás olyan jelkép volt, melynek díszítése nem öncélú. A tojásmotívumok között találkozhatunk jelekkel, geometrikus ábrákkal, stilizált növényi ornamensekkel (forgó rózsa, életfa, hullám, hosszanti és keresztirányú egyenesek, pontok, karikák). A díszítmények másik csoportja az élethű ábrázolás, így a virág, állat, ember. A színek alapján megfejthetővé válik szimbolikájuk: a piros Jézus kiontott vére, a szeretet, a zöld a szabadság, a megújulás, a sárga a föld, az egyház, az arany a gazdagság, a megújuló, feltámadó Nap, a kék Szűz Mária és a bátorság, míg a fehér a szűzi tisztaság jelképe. (17. kép)

 

17. Hímes tojások a Sóstói Múzeumfalu gyűjteményéből, 2020. Sóstói Múzeumfalu fotótára, ltsz. nélkül

 

Szent György napja (április 24.)

A György név jelentése: földműves, gazdálkodó. A görögből latinosított Georgius névből keletkezett. Szent György Kappadókiából származott, magas rangú katona volt a római hadseregben. Legendája szerint legyőzött egy sárkányt, és kiszabadított fogságából egy királylányt. A hagyomány szerint Diocletianus császár idején szenvedett vértanúhalált. Sárkányölő Szent György évszázadokon át a lovagok, lovas katonák, fegyverkovácsok, szíjjártók, lóval foglalkozó parasztemberek patrónusa volt.

Szent György-nap a magyar és az európai hagyományban a kikelet, a tavaszkezdet ünnepe, az állatok első kihajtásának ideje. Számos hiedelem és szokás kapcsolódott e naphoz, melyek elsősorban az állatok egészségét, szaporaságát, tejhozamát igyekeztek biztosítani.

Szent György napján hajtották ki az istállóban telelő jószágot a zöldellő mezőre, amihez leggyakrabban egy zöld ágat használtak fel. A néphit szerint ez az állatok gyarapodását szolgálta.

Gonoszelhárító, termékenységvarázsló célzattal a szarvasmarhákat a kapuban lefektetett láncon, a gazdasszony kötényén, illetve – ahogyan már korábban ismertettük – a szatmári Kisarban húsvéti tojásokon hajtották át. Ugyancsak rontáselhárító célzattal és a betegség távoltartása érdekében a jószágokat gyakran tűzön, illetve füstön terelték át.

Ez a nap volt a pásztorok, béresek szegődtetésének ideje, szolgálatuk általában Szent Mihály-napig tartott.

A görögkatolikus többségű Nyírségben Szent György, római katolikus területen Szent Márk (április 25.) evangélista ünnepe volt a búzaszentelés napja. E napon az ünnepi mise után a falvak népe templomi zászlókkal kivonult a határba, és a pap mind a négy égtáj irányába megszentelte a búzaföldet. A hazavitt, zöld, megszentelt búzából a jószágnak is adtak, hogy egészségesek, szaporák legyenek.

„Akkor jó a gabona, ha a csóka Szent György-napkor elbújhat benne” – tartja az erdőháti öreg gazda. A mai napig úgy tartják a Nyírségben, hogy Szent György-napra el kell vetni a tengerit, mert az utána következő melegben a gyenge csíra leszárad. Mákot is addig kell vetni, amíg nem kuruttyolnak a békák. A néphagyomány szerint a Szent György-nap táján hulló meleg eső aranyat ér a gazdának: „Ha Szent György-napkor megzendül az ég, jó nyár lesz, jó termés.”

Lejegyzett Szatmár megyei babonák szerint „ha szent György nap előtt dörgést hallasz, üsd a fejed vagy a falhoz, vagy valamely kemény tárgyhoz, s egész esztendőben nem fog a fejed fájni”. Egy másik hiedelem szerint: „aki Szent György nap előtt csúszót lát, üsse agyon azt, bőrét és zsírját tegye el, mert köszvényes betegeknek ez igen jó orvosság”. A néphit szerint a Szent György-nap éjszakáján lepedővel szedett harmat betegséget gyógyít. Szintén betegséggel kapcsolatos az a hagyomány, amely szerint Szent György-nap előtt nem szabad kirakni az ágyneműt, mert fejfájást okozhat.

A legkülönbözőbb rontáselhárító módszerek alkalmazásával védték e napon a házat és lakóit, de főleg az istállót. Luby Margit leírásából tudjuk, hogy Szatmárcsekén Szent György-nap éjjelén boszorkányok ellen az volt a védekező eljárás, hogy „a gazda vagy gazdaasszony körüljárta a házat úgy, hogy markából kölest hintett maga után. Akkor a boszorkány nem mehet be a házba. De a ház körüljárását úgy kell érteni, hogy ha kerítés van közbe, azt is át kell mászni. Mert a körnek nem szabad megszakadni”. Csarodán Szent György éjjelén az istálló küszöbére fejszét raktak a rontás elkerülésére.

A régi öregek e nap reggelén így köszöntek tréfásan egymásnak:

„Áldott a Szent György, átkozott a Szent Mihály!”

Május 1-je

A májusfát a magyar nyelvterület nagy részén május 1-jére virradó éjszaka állították, illetve állítják, néhol pedig pünkösdkor. Mivel a Fülöpök és Jakabok ünneplik május 1-jén a névnapjukat, ezért nevezték „Fülöp-Jakab fának”, illetve a szokásgyakorlás időpontja miatt hajnalfának. A májusfa, a zöld ág a természet megújulásának szimbóluma, a legtöbb esetben az udvarlási szándék bizonyítéka, szerelmi ajándék is. (18. kép)

 

18. Májusfaállítás. Sóstói Múzeumfalu, 2015. Sóstói Múzeumfalu fotótára, ltsz. nélkül

 

A XV. századtól kezdődően szólnak forrásaink a májusfa állításáról, a szokás azonban bizonyosan régebbi. Egy XIX. századi májusfával kapcsolatos tudósításban arról esik szó, hogy falun és városon egyaránt állítottak ilyen fákat, középületek és lányos házak előtt. A fát állíthatták jótékonysági céllal, köszöntésképpen, udvarlási céllal, ügyességi verseny keretében, mulatság alkalmával, zeneszó és tánc közepette. A szokásgyakorlás folyamán kétségtelen a fiatalok hangsúlyozott szerepe. A májusfák beszerzése, feldíszítése mindenhol a legények feladata volt. Éjszaka vágták ki a fát az erdőn, és május 1-jére virradóra, többnyire titokban állították fel a helyi szokásnak megfelelően a lányos házak elé.

Megyeszerte igen népszerű május 1-jei népszokás volt a májusfaállítás. A zöldellő, virágzó ág világosan kifejezte a falu közössége számára a lány és a legény közötti kapcsolat mélységét, szándékaik komolyságát.

A Nyírségben a legény zöld fát, Büdön (ma Tiszavasvári része) orgonaágat (ún. májusgallyat), Ajakon fűzfát, Szatmárban májusfát, zöldellő nyárfát állított a lányos ház ajtajába, kapujába. Erre ajándékot is illett kötni. Ha a legényt komolyabb érzelmi szálak fűzték a lányhoz, akkor a fát delinkendőkkel, szalagokkal, finom mézeskaláccsal, csokoládéval, Szatmárban szagos szappannal is feldíszítette. Sőt, leendő apósának egy üveg pálinkát is kötött a májusfa tetejére. Májusfát kapni dicsőség volt. A komoly udvarló, vőlegény szerenádot is vitt szeretőjének május éjszakáján.

Az elutasított legény a kevély lánynak rongyokkal „díszített” töviskoszorút tett a kapufélfájára. Idősebb vénlányok is kaptak időnként ilyen májuscsabakot. Nemcsak haragból, de tréfából is megtették, hogy a kapufélfára ócska rongyok, rossz fazekak, lyukas vödrök kerültek.

A tirpák tanyabokrokban valamikor pünkösd napján állították a májusfát, ami aztán a templomba is bekerült. Márkus Mihály közlése alapján tudjuk, hogy Nyíregyházán a XIX. század közepéig élt ez a szokás, mely a májusfák ún. közösségi típusának, azaz a közterületre, közösségi épületekbe, illetve elé történő felállítás emléke.

A csordát május 1-jén hajtották ki először a legelőre. A nyíregyházi bokortanyákon ezen a napon volt a gulyakihajtás, ami mindig nagy ünnepség közepette zajlott le.

A két világháború között – polgári hatásra – divatba jött május 1-jén a szerenád. Volt, ahol ehhez cigánybandát fogadtak, és húzatták az ismert nótákat: „Akácos út…, Nincsen annyi tengercsillag…, Szeretnék május éjszakáján…stb.”. Ha szívesen fogadták, akkor egy pillanatra fényt gyújtottak az ablakban, elég volt egy gyufaszál vagy egy gyertya.

A májusfaállítás szokása még napjainkban is élő hagyomány, de sok esetben virágcsokor, virágkosár helyettesíti a fát.

A május 1-jén állított fát többnyire pünkösdkor bontották le, ebből az alkalomból játékokat, versenyeket rendeztek, ahogyan vidékünkön mondták: „kitáncolták” a májusfát.

Áldozócsütörtök

A feltámadás utáni 40. nap, amikor a katolikus hívők arra emlékeznek, hogy Jézus Krisztus felment a mennybe. Dologtiltó nap volt. Nem volt szabad a mezőn dolgozni, mert úgy hitték, ha villámlik, az belecsap az emberbe. Nem volt szabad mosni, mert a víz vérré változik, a ruha véres és fekete lesz. Áldozócsütörtökön a kenyérsütést is tiltották, mert a hiedelem szerint az ekkor sütött kenyér kővé változik.

Pünkösd

Pünkösd ünnepét a keresztény hagyományban és az európai folklórban is kiemelkedő ünnepként tartjuk számon. Neve a görög pentekosztész, azaz „ötvenedik” szóból ered, mivel pünkösdöt a húsvét utáni ötvenedik napon ünnepeljük. Mozgó ünnep, május 10-e és június 13-a közé esik. Pünkösd a húsvéti idő lezárásának, a Szentlélek eljövetelének és a római katolikus egyház megalapításának ünnepe.

Az apostolok cselekedeteiről írott könyv hetedik része szerint a Szentlélek pünkösdkor leszállt az apostolokra. A pünkösdhöz kapcsolódó népszokások azonban ritkán vezethetők vissza ehhez a bibliai eseményhez. Nem véletlen, hogy számos tiltó rendelkezés maradt fenn a XVI-XVII. századból, melyekkel a pogány eredetű, termékenységet, megújhodást, tavaszt köszöntő szokásokat akarták megszüntetni.

Pünkösdhöz különböző eredetű és korú szokások fűződnek. A legrégibb népszokás az ügyességpróbákkal (lóverseny, bikahajsz, kakasütés) egybekötött pünkösdikirály-választás.

Megyei adatunk ezzel kapcsolatban alig maradt fenn, leginkább csak a rakamazi királyfutást szokták idézni, melyet Farkas Pál a Honderü 1846. évi számában ismertetett részletesen: „A királyfutás ebből áll. A kocsisok s béresek, kiknek száma e faluban százakra megy, magok között egy fő embert szoktak évenkint választani, − kit ők királynak neveznek. E királyság csupán a futás’ mestersége által elnyerhető. − A kocsisok lóháton, díszruhájokban, virág- s kardokkal ékítve, az ökrészek pedig gyalog a jeladásra kitűzött pontok felé iramodnak. […] A király ezen egész évben lovát s Ökrét nem őrzi, ő csak parancsol, s parancsát a kisbiró hajtja végre.” Ebben a leírásban azonban nincs konkrét utalás pünkösdre, a szerző csupán arról tájékoztat bennünket, hogy „Május egyik kies reggelén” kezdődött az az egynapi utazás, melynek során Rakamazon megtekintette a királyfutást.

A pünkösdi királyság rövid, múló, értéktelen hatalom, mint ahogyan ez a köztudatba is bekerült. A kiegyezés után Ferenc József osztrák császárt pünkösd vasárnapján akarták magyar királlyá koronázni. Valakinek azonban idejében eszébe jutott a pünkösdi királyság egynapos dicsősége. A kedvezőtlen előjel elkerülése érdekében a koronázást előrehozták pünkösd szombatjára.

Az egész megyében ismerték valamikor a pünkösdikirály- és pünkösdikirályné-választást, illetve az adománygyűjtő pünkösdi királynéjárást, melyet szövegének első soráról a Nyírség középső területén mavagyonolásnak neveztek. (19. kép) E szokás szerint öt-hat kislány járt házról házra pünkösdöt köszöntő énekkel, közülük az egyiket menyasszonynak, királynénak öltöztették: fehér ruhát adtak rá, arcát függönnyel, fátyollal takarták. A „Ma vagyon, ma vagyon ...” kezdetű énekkel köszöntötték a háziakat:

„Ma vagyon, ma vagyon, piros pünkösd napja,
Hónap lesz, hónap lesz, a második napja!
Andriás, bokrétás jól megtartsd, jól megtartsd,
Király asszony pálcáját…”

A köszöntésért különféle süteményeket: mákos türköst, túrós bélest kaptak. Miután végigjárták az ismerősöket, rokonokat, valamelyik gyermek családjának udvarán, egy gazdasági épületben (pl. hodályban) megterítettek egy asztalt a tésztákkal, és táncoltak, mulattak, lakodalmat csaptak.

 

19. Pünkösdi királynéjárás. Sóstói Múzeumfalu, 2014. Sóstói Múzeumfalu fotótára, ltsz. nélkül

 

A Nyírség déli részén található Pócspetriben az ún. „dimajászás” a pünkösdölésnek olyan változata, melynek szövegében sok elhallott, értelmetlennek tűnő szövegrész szerepel. Öt, fehér ruhába öltözött kislány járta a falut pünkösd délutánján. Egyikük – a legkisebb – menyasszonynak volt öltöztetve: kezében csokrot tartott, fején fátylat viselt. Egy másik leányka volt a párja, aki a kezében díszes pál­cát tartott. Ő játszotta a vőlegény szerepét. A menyasszony és a vőlegény csárdást táncolt, miközben közösen énekelték:

„Dimája, dimája, Káros Anicája.

Imperetum éruszti éránka.

Ne tapogasd, ne lapogasd

Királyné pálcáját.

El ne ereszd, el ne ereszd

Lovadnak kantárját!

Andrijás, bokrétás,

Feleséges jó táncos.

Ma van május harmadnapja,

Templomunknak neve napja,

Szent kereszt feltalálása,

Örök élet adója.”

Az utolsó három ütemre körbeforogtak. Ezután mind a három további szereplő e dallamra végigtáncoltatta a mennyasszonyt, majd körbefogózva együtt táncolták és énekelték a dalt. Kis kosarukba adományt kaptak, majd távoztak.

Szatmárban is ismert volt a pünkösdi királynéjárás, a kislányok termékenységvarázsláshoz kötődő köszöntője. „Elhozta az Isten, piros pünkösd napját. / Mi is meghordozzuk Királyné asszonykát” – ezzel a mondókával mutatták meg a pünkösdi királynét a ház lakóinak.

Az egykori Büd és Szentmihály (ma: Tiszavasvári) néprajzából szemelvényeket közlő kötet leírásában a pünkösdölés váltságfizetéssel kapcsolódott össze. A „királyné” és két kísérője „a házakba így köszöntek be:

Ma vagyon, ma vagyon piros pünkösd napja,
Holnap lesz, holnap lesz a második napja.
Andreás, bokrétás, felesége jó táncos,
Ne tipigesd, ne tapogasd királynénknak ártáját, pártáját!
Váltsa ki a mi királyunk asszonyát!

Ha kitalálta a gazdasszony a királyné nevit, akkor levették róla a kendőt. Ha nem találta ki, váltságot kellett fizetnie. Egy pengő nagy píz vót akkor, inkább tíz fillér, húsz fillér vót a váltság. Nem csak pízbe, hanem sütemínybe is kifizethette a váltságot. Dióst, mákost, túróst adtak a pünkösdölők kiskosarába.”

Biriben pünkösdkor szokás volt a községi pásztorok megajándékozása. A gazdák öt-tíz pengővel, az asszonyok bélessel, kaláccsal jutalmazták őket, hogy ünnepnapokon is ellássák a jószágokat.

Mint már az előzőekben is említettük, a tirpák tanyabokrokban pünkösdhöz kapcsolódott a májusfa felállítása, illetve ez közösségi térben, a templomban történt. Utoljára 1846-ban, mivel az egyház presbitériuma megtiltotta a szokást, arra hivatkozva, hogy „a béállított májfák főfájást okoznak”. A tilalom azonban csak részleges lett.

A leírások és az adatközlők szerint a templomokat ezen a napon zöld ágakkal díszítették fel, pl. Biriben nagy tölgyfaágakkal, Büdön (ma Tiszavasvári része) diófaágakkal. Több településen a templom padlózatát virágszirmokkal és kakukkfűvel szórták tele. A miséről hazamenet mindenki tört egy kis ágat vagy levelet, amit aztán otthon szentelményként használtak. A szentkép mögé tűzve vagy az imakönyvükben tartották, és vihar, jégeső ellen éppen úgy tettek belőle a tűzre, mint a szentelt barkából.

A beregi, szatmári falvakban a lányok pünkösd hajnalán megmártóztak a Tiszában, hogy elkerülje őket a kelés. Igyekeztek a hajnali harmatban is megmosakodni, hogy arcuk pirospozsgás legyen. A Nyírségben pünkösdvasárnap reggel zöld lombot kötöttek a kapufélfákra. Az ünnep délutánján a fiatalok összefogódzva, nótaszóval a faluvégi rétre vagy ligetbe vonultak, ahol vidáman szórakoztak.

A szekerező, fuvarozó, állattartó falvakban (Paládok, Kisszekeres, Nagyszekeres) pünkösdhöz kapcsolódott egy különös legényavató szertartás, melyről Lajtha László részletes leírást közölt kispaládi anyaggyűjtése alapján: A felnőtt férfiak és legények pünkösd első napján, este 9-10 órakor nagy kolompolással kivonultak a méneshez. Vittek magukkal bort, pálinkát. Az erdőben tüzet raktak, s megválasztották tisztviselőiket: egy „szolgabírót”, egy „orvost”, egy „segédet”, egy „csendbiztost” és négy „pandúrt”. Aki még nem volt a tavalyi tűznél, tehát újoncnak számított, nem vehetett részt a választásban. A fiatal újoncoknak meztelenül kellett a tűz körül járniuk, miközben az „orvos” csalánnal csapdosta őket, segédje pedig a tűzön melegített pipafödéllel megsütötte a tomporukat. Ha valaki megszökött, azt a pandúrok visszahozták, meztelenül a gyepre fektették, s vesszővel rájuk vertek. Ezután az újoncok átugrották a tüzet, majd bementek a faluba, és virágokat loptak, különösen a lányos házak kertjeiből. Éjféltájban értek vissza. A virágokból bokrétákat kötöttek, s mindenki feldíszítette a kalapját, sőt a lovakat is felvirágozták. Lóháton jöttek be a faluba szekérért, majd reggelig itták az áldomást. Csak 9 óra tájban indultak meg újra a faluba; elől lovon a legények, utánuk szekéren az öregek, majd a fiatalabbak, hátul a fiatal gyermeklovasok. Kétszer-háromszor végigjárták az utcákat, majd a kocsmában nagy mulatságot csaptak.

Pünkösd szinte mindenütt mulatsággal, tánccal végződött.

Mint minden nagy ünnepen, pünkösdkor is tiltott volt a munka. A tilalmak a mezőgazdasági munkákra, a házimunkára, kivált a kenyérsütésre vonatkoztak.

Pünkösddel kapcsolatosan arra is van adatunk, hogy alkalmasnak vélték időjárás- és termésjóslásra. Úgy tartották, ha pünkösdkor esik, jó termés várható; ha viszont szép az idő, sok bor kerül a pincékbe.

Pünkösd táján már sok háznál fogytán volt az ennivaló, erre utal a Ramocsaházán gyűjtött szólás is:

„Karácsonyba kalácsot, húsvétba kenyeret, pünkösdbe csak ahogy lehet!”.

 

Úrnapja

A pünkösd utáni második csütörtökön „Krisztus titokzatos testét”, az oltáriszentséget ünnepli a római katolikus egyház. Az egyházközségek ünnepi körmenetet tartanak, melynek sátrait a hívek korábban zöld ágakkal, virágokkal díszítették fel. A szertartást követően ezeket hazavitték, és ugyanúgy szentelményként használták, mint a pünkösdieket. Szerencsehozó, bajelhárító erőt tulajdonítottak nekik.

Babus Jolán írja a Bereg megyei Lónya szokásait ismertető tanulmányában, hogy a nép tapasztalata szerint ezen a napon mindig esni szokott. „Ezért ezelőtt, hacsak nem nagyon későre esett Úrnapja, ezen a napon vetették a kendert, hogy mindjárt meg is ázzék, hamar kikeljen. Ma már nem várnak erre, ha alkalmas az idő és kész a jól megszántott, kövér kenderföld, vetnek.” A kenderfeldolgozás a falusi nők egyik legfontosabb tevékenysége volt a paraszti világban, mivel ebből készítették saját kezűleg a háztartás és a gazdaság számára nélkülözhetetlen textileket: abroszokat, szakajtókendőket, törülközőket, zsákokat, ponyvákat, stb.