Nyári népszokások

A népi megfigyelés szerint „a júniusi eső koldusbotot nyomhat a gazda kezébe”, ugyanis ebben a hónapban a szárazság a kívánatos, mivel itt van a gabonaérés ideje. „A júniusi derült ég bőség, júniusi sár szükség” – tartja a néphit.


A hagyományos paraszti életben a nyári időszak nem bővelkedik népszokásokban, hiszen a nyár a legnagyobb mezőgazdasági munkák ideje volt. A gazdasági élet ünnepei közül a legfontosabb az aratás. A kenyérgabona betakarításának sikerét számos hiedelemmel, szokással igyekeztek biztosítani. Az aratás kezdetét és végét az ünnepélyesség jellemezte. A munkát fohásszal, imádsággal, kalapemeléssel kezdték. A föld szélén letérdepeltek, keresztet vetettek. Az arató gazda mondott egy fohászt: „Uram Jézus, segíts meg bennünket!”


Medárd napja (június 8.)

Úgy tartják, ha ezen a napon esik, akkor negyven napig szünet nélkül esni fog. Ha nem esik, negyven napon át szárazság várható.

Keresztelő Szent János, Szent Iván napja (június 24.)

Az Iván a János keresztnév szlávos változata. Keresztelő Szent Jánosnak, a magyar népdal „virágos” Szent Jánosának és az ősi fényszimbolikának közös ünnepe.  Úgy tartják, hogy ilyenkor szakad fel a gabona töve. Időjósló nap is: ha Szent János-napkor esik az eső, akkor esős időszak következik. „Zöld lesz a mező, mert Szent Jánosra el van borulva, esni fog az eső!” – mondták.

Ezen a napon nem volt szokás tálból enni, mivel a Bibliában olvasható történet szerint Szent János fejét Heródes parancsára tálba tették.

Június 24-e a nyári napforduló ünnepe, a szertartásos tűzgyújtás egyik jeles napja. Megyénkben azonban a Szent Iván-napi tűzgyújtásnak, illetve tűzugrásnak nincsenek hagyományai.

Péter és Pál napja (június 29.)

A nyári jeles napok közül legfontosabb Péter és Pál napja. A népi vélekedés szerint, ha Szent Jánoskor felszakad a gabona töve, akkor Péter-Pálkor már lehet aratni, addigra megőszül, megszőkül a gabona. Ez a nap az aratás hagyományos kezdőnapja. Babus Jolán a Beregi-Tiszahát néprajzáról írt tanulmányában megjegyzi, hogy ezen a vidéken is ezt a napot tartják az aratás kezdő napjának, de az Alföldnél hűvösebb időjárása miatt néhány nappal mindig később kezdődik az aratás.

Aratás

Az aratás a megérett szálas gabona levágásának és betakarításának művelete. Ideje rendszerint Péter és Pál napjával kezdődik, amely természetesen az időjárás függvényében előbbre vagy későbbre tolódhat. A középkortól Sarlós Boldogasszony napját (július 2.) szintén az aratás kezdőnapjaként tartották számon. Mivel ünnepnek számított, csak jelképesen kezdték meg a munkát. A nap elnevezése utal az aratás egykori módjára, amikor a nők sarlóval arattak.

Aratási hiedelmek, szokások

Az aratás a földműveléssel foglalkozó parasztember legnagyobb, legnehezebb munkája volt.

A Nyírségben Péter és Pál napján kezdték meg, hogy sikeres legyen a munka. Ha nem volt kaszaérett a gabona, akkor is levágtak egy-két keresztet. Nyírtasson úgy tartották, hogy hétfőn, szerdán és pénteken nem szabad megkezdeni az aratást, mert ezek szerencsétlen napok. A mondás szerint „aki hétfőn kezdi, hétféle baja lesz, aki pénteken, azt kileli a hideg”.

Egyes vidékeken nagy jelentőséget tulajdonítottak az első learatott búzakalásznak, az első kévének. Ebből a baromfinak adtak egészség- és termékenységvarázsló céllal. Betegségelhárító szerepe is volt. Szatmárban aratáskor a legszebb kalászokból csokrot kötöttek, bevitték a szobába, s a mestergerendára akasztották. Ott tartották a következő aratásig, akkor kidörzsölték, és a kimorzsolt szemeket a vetőmag közé keverték vagy az állatoknak adták. (20. kép)

 

20. Kaszás aratás, 1938. Id. Konok Tamás tulajdona. Forrás: Fortepan

 

A nehéz munka, a sok hajlongás derékfájást eredményezett, s ezt preventív, mágikus módon igyekeztek elkerülni: a marokszedő, kévekötő asszonyok, gyakran a férfiak is e célból derekukat néhány szál gabonával körülkötötték.

Vidékünkön is ismert volt a gazda, a földesúr vagy az intéző „megkötése”. A szokás lényege az volt, hogy amikor a tulajdonos először ment ki az aratókhoz, valamelyik arató, marokszedő vagy kévekötő búzakalásszal körülkötötte a derekát, megkötötte a kezét vagy a lábát. A gazda, a földesúr vagy intézője ajándékkal, pénzzel, itallal váltotta ki magát. A szokást az aratók az adomány reményében cselekedték. A gazda rendszerint számított a megkötésre, így az adományt már eleve magával vitte a mezőre.

Az európai népek hagyományában széles körben ismeretesek a búza eredetéről, a búzakalász megrövidüléséről szóló mondák. Egy megyei variáns szerint valamikor tövétől hegyéig kalász volt a búza. „Az emberek rosszak voltak és bűnösök. Krisztus azzal büntette meg őket, hogy megrövidítette a kalászt. Markával feljebb-feljebb tolta a kalászt. Ahol a markával megfogta, ott vannak a száron a görcsök. Szent Péter és Mária kérésére azonban az utolsó marok kalászt a száron hagyta a kutyáknak, macskáknak, az égi madaraknak, az árváknak és a szegényeknek.”

Aratás a tirpák tanyabokrokban

A bokortanyák földműveléséről szólva a legtöbb szerző megemlékezik a nyíregyházi tirpákok nagyfokú szorgalmáról és munkaszeretetéről. A gazdasági munkák dandárját  főleg az aratást és a hordást  közösen, azaz a rokonok és a szomszédok összefogásával, kalákában végezték el. A tirpák gazdák „termesztettek mindent, ami hasznot hozott”. Fő terményük kezdetben a rozs és a köles volt, ekkor búzát alig termeltek, majd az első világháború időszakában ez megváltozott: minden gazda búzát kezdett el termeszteni, és visszaszorult a rozs mennyisége.

Az aratáshoz a nagygazdák rendszeresen munkaerőt toboroztak. Leginkább a Felvidékről jöttek tót arató- és cséplőmunkások, akikkel anyanyelvük azonossága folytán a tirpákok könnyen szót értettek. Voltak olyan vándormunkások, akik nem is mentek vissza, mert „itt megszerette a helyzetet, és idenősült”. Az öreg tirpák gazdák vallomása szerint főleg azokban az esztendőkben jött sok szolga Nyíregyházára, amikor a Felvidéken rossz volt a termés.

Illés napja (július 20.)

Illés az Ószövetség egyik legnagyobb prófétája, akit az ortodox és a római katolikus egyház egyaránt tisztel.

Illés-napon a görögkatolikus hívők elzarándokoltak a máriapócsi búcsúhelyre. Régebben prosecióval mentek. A búcsúsokat a hálaadás, megtisztulás, életrendezés, bűnbánat, elmélyülés, lelki és fizikai feltöltődés, valamint a közösségi lét vezették a Mária-kegyhelyre, illetve vezetik napjainkban is.

Az Illés-napi búcsú nagy látványosságáról Bartha Elek összefoglalásában olvashatunk: A templomban lévő Mária-kegykép elé „századunk első felében … minden évben nagyméretű virágemelvényt építettek. Ennek díszítését a búcsúra odasereglett hívek a szertartás végén szétszedték, s igyekeztek a virágokból néhány szálat hazavinni. Ezt azután otthon szentelményként kezelték.” Ratkó Lujza birisi adatközlői is beszámoltak a „szent szekérről”, amelyről a mise végeztével mindenki tépett virágot, hogy vihessen haza a búcsú emlékére. Akinek sikerült szereznie, az otthon a szentkép mellé tűzte. Az égzengés, villámlás eredetével kapcsolatban azt is megjegyezték, hogy „Szent Illés szekéren ragadtatott a mennybe, ezért … mikor zeng az ég, villámlik, akkor Illés megy a tüzes szekéren, s az zörög”.

A máriapócsi búcsú a paraszti társadalom sajátos találkozóhelye volt. A különböző vidékekről összesereglett fiatalok Máriapócson ismerkedtek meg egymással. A szólás is azt mondta, hogy „aki a pócsi búcsún, a debreceni nagyvásáron vagy a mádi bálon nem megy férjhez, az örökre pártában marad”. Az Illés-napi búcsú a görögkatolikus papcsaládok életében is házasság-előkészítő szerepet töltött be: hagyományosan „idehozták az eladó leányaikat, hogy „Illés férjhez adja őket”. „Megjelentek a házasulandó, felszentelés előtt álló papnövendékek is” – írta Bálint Sándor Ünnepi kalendáriumában –, nyilvánvalóan azzal a céllal, hogy házastársat válasszanak.

A pócsi búcsú tartotta össze a rokoni kapcsolatokat. A testvérek, akik a házassággal szétszóródtak, ha máskor nem, de a búcsúba menet vagy jövet meglátogatták egymást.

Anna-nap (július 26.)

A népi hiedelem szerint a kender töve Anna napján szakad meg, ezért ilyenkor kezdték a kender nyüvését.

Nagyboldogasszony napja (augusztus 15.)

Mária mennybemenetelének, az ország Mária oltalmába ajánlásának ünnepe, a legrégibb parancsolt ünnep. Sokfelé, így Máriapócson is búcsúnap.

Aratóünnep, aratási végzés (augusztus 20.)

A legtöbb néphagyomány az aratás végéhez kapcsolódott. Az aratási munkák befejezéséről így szólt az ének:

 

„Elvégeztük az aratást.

Készülj gazda, jó áldomást!

Gazdasszonyok jó vacsorát!

Adjon Isten jó éjszakát!”

 

Megyénk uradalmaiban nagyobb gazdáknál az aratás befejezésével aratási végzést tartottak. Az utolsó aratónapon az asszonyok kinn a határban aratókoszorút kötöttek. Ennek elkészítése nem volt egyszerű. Először csináltak egy harang (korona) alakú favázat, azt végigkötözték búzakalásszal, pipaccsal, „majd delinkendőkkel, szépen, cifrára kirakták”. Készült csigához hasonló aratókoszorú is. Ekkor spirálalakzatban fonták össze a kalász nélküli szalmaszálakat.

A koszorúfelvitel előtt minden arató hazament átöltözni. Az aratóbanda kaszákkal, sarlókkal felszerelkezve, aratónótákat énekelve vonult be a határból az uraság elé. A bandagazda „felköszöntötte” az aratókoszorút az uraság előtt, megköszönte neki, hogy munkát adott számukra. A koszorúfelvitel után az úr megvendégelte az aratókat, majd következett az aratóbál. A bálról nem maradhatott el az új kenyér sem. A kenyér alapvető táplálék volt, s mint ilyen lett a termékenység, a bőség szimbóluma, a termékenységvarázslás eszköze. (21. kép)

 

21. Az aratókoszorút fogadja a gazda. Dányád, 1927. Ébner Sándor felvétele. NM fotótára, ltsz. 57971. RATKÓ 2014. 657. nyomán

 

A kenyér mint szimbolikus táplálék, elsősorban bizonyos kezdő alkalmakkor kapott szerepet, amikor egyébként is jellemző volt a fent leírt célok mágikus biztosítása. Általános szokás volt az új házba vitt kenyér és só, amely a lakók jólétét kívánta biztosítani, vagy azt szimbolizálta. Hasonló szerepe volt a kenyérnek lakodalomkor, pl. az új asszonyt kenyérrel fogadták, kenyér alatt vezették be, „hogy az ifjú párnak a kenyere soha ki ne fogyjon a házból”. A tálaló legények a vőlegény ölébe egy házi kenyeret adtak, és a következőt mondták: „Repedni fog a tenyered, hogy megkeresd a kenyeret.” A karácsonyi vacsorán egész kenyeret tettek az asztalra, hogy a következő évben mindig legyen kenyerük.

A kenyérhez számos szólás és közmondás kapcsolódott:

 

„Míg Isten lesz, kenyér is lesz.”

„Jó a puha kenyér sóval, a jót nem köszönik jóval.”

„Addig csináld (a dagasztást), míg izzad a plafon.”

„Száraz kenyér, hideg víz, nem sokat mosatlanít.”

„Szegény ember kenyere, mindennapi ereje.”

„Ki dolgozni nem szeret, nem érdemel kenyeret.”

 

Az aratóünnep szervesen csatlakozott az aratás befejezéséhez, amelynek az ideje változó volt. A XIX. században nem volt az aratóünnepnek meghatározott napja, sőt a századfordulón a különböző sztrájkok, agrármozgalmak miatt az ünnep megtartása is háttérbe szorult. Ezt kívánta megszüntetni Darányi Ignác földművelésügyi miniszter azzal, hogy 1901-ben felhívást intézett a földbirtokos társadalomhoz az aratóünnep ősi szokásának felélesztésére. Ezt követően az aratókoszorú az egyszerű parasztünnep jelképes tárgyából a nemzeti ünnep, augusztus 20-a, Szent István napja jelképei közé lépett elő. Az aratóünnep pedig több helyen augusztus 20-ára, tehát az aratás befejezésétől független, de ahhoz közel álló időpontra tevődött át.

Szent István napja (augusztus 20.)

Államalapító királyunk ünnepe. Mária Terézia 1774-ben országos ünneppé nyilvánította. Ugyanakkor ez a nap az új kenyér ünnepe is. Negyvenes, gyümölcs- és termésjósló nap. Negyvenesnek nevezzük azokat a napokat, amelyeknek időjárásával a következő negyven napé egyezni fog.

A Magyar Néprajzi Lexikonban az augusztusi jeles napok között hiába keressük első királyunk nevét. A régi Istvánok − az egyik leggyakoribb férfinév viselői a múlt század eleji magyar faluban − karácsony másnapján, december 26-án ünnepelték névnapjukat. Mint ismeretes, a paraszti naptár jelesebb ünnepei többnyire téli időre estek, hiszen nyáron kevés idő és energia maradt az ünneplésre. Így történhetett, hogy a decemberi István-napkor a magyarok első királyáról is megemlékeztek.